Jobb nem is belegondolni abba, hogy a jelenleg Irak területének mintegy hatvan százaléka felett uralkodó zsarnok, az egykori verőlegény és bérgyilkos, majd titkosszolgálati főnök sikeresen jöhetne ki az Egyesült Államokkal és az Egyesült Királysággal vívott fegyveres konfliktusból. Abba viszont muszáj, hogyan óhajtják berendezni Irakot a győzelemre ítélt szövetségesek, és hogy ebben milyen szerepet szánnak saját maguknak. Hiszen nem biztos, hogy ahova könnyű bemenni, onnan kijönni is éppolyan egyszerű.Az inváziós hatalmak olyan stratégiai tervet dolgoztak ki, amely - szerintük - lehetőséget nyújthat rá, hogy két év katonai igazgatás közben, illetve után felépítsék az új, demokratikus, népképviseleti Irakot. Bár nem kívánjuk az alkotók jó szándékát és jóhiszeműségét kétségbe vonni, kérdéses, hogy a terv az iraki viszonyok között megvalósítható-e. Az elképzelés ugyanis a premodern, bonyolult etnikai, vallási és törzsi erőviszonyok szerint szerveződő iraki társadalom realitásait figyelmen kívül hagyva vizionálja az eljövendő demokráciát.
Márpedig egy ilyen társadalomban nem biztos, hogy célravezető
a nyugati típusú demokrácia
erőltetése. A lakosság etnikai, vallási és törzsi-nagycsaládi erőviszonyai szerint fog szavazni, legfeljebb ezek a csoportok párttá alakulva indulnak el a demográfiai viszonyok által jórészt előre meghatározott és ezért leginkább népszámlálásnak tekinthető választásokon. E pártoknak vannak saját fegyveres osztagaik is; pontosabban a törzs (a törzsszövetség), a politikai párt és a gerillahadsereg ugyanannak a politikai erőnek a kifejeződése. E mozgalmak hívei elkötelezettségüket nem maguk választják, hanem beleszületnek: és ez a kurdokra épp- úgy igaz, mint a többi etnikai és vallási csoportra. A politika kérdése jelenleg az, hogy az esetleges szabad választásokon a kurdokon kívül a többiek milyen erővonalak mentén szervezik meg saját pártjaikat.
A tényleges erőviszonyokat az e közösségeket uraló hagyományos elitek közti alkuk határozzák meg; ezek pedig jószerivel leválthatatlanok. Mindaddig, amíg az egyén önmagában semmi, de tudatában van annak, hogy családja és közössége érdekében saját vezetői szükség esetén pillanatok alatt teremtenek elő a számára akár több ezer dollárt is, természetesen a feltétlen hűség és a tekintély megőrzésének parancsa mellett, aligha akad valaki, aki szembefordul a rendszerrel. Inkább megteszi, amit a segítségért cserébe kérnek tőle. Ez az esetek kilencvenkilenc százalékában távol áll bármiféle bűnös dologtól. Elegendő egy tán sosem látott távoli rokont álláshoz juttatni, netán ügyeit a hivatal útvesztőiben biztos és szerencsés véghez juttatni, egyetemre segíteni a szomszéd fiát, vagy - ha más nem megy - ingyen felépíteni a jótevő házát. Mindenki szem a láncban, amelyen kívül viszont semmi sem működik. E hálózatok rugalmas erezete mindenütt jelen van a Közel- és Közép-Keleten, nem fogott ki rajta sem brit hidegvér, sem francia ravaszság, sem szovjet terror. De még az iszlám sem, amely eredeti küldetése szerint szigorúan tagadja e hálózatok létjogosultságát, mégis együtt él velük. Mindeddig csak az iszlám fundamentalizmus ért el sikereket ezzel szemben - Irakban az sem tudna. Az országot ugyanis vegyesen lakják a szunniták és síiták, akiket vajmi nehezen lehetne egy akolba terelni. Átmeneti lehetőséget jelentene, ha a közvetlen választások helyett korporatív, népközösségi listákra szavazhatnának a polgárok. E listák összeállítása azonban bonyolult etnológiai kutatómunkát jelentene, amely során fel kellene térképezni az egyes népközösségeket alkotó alsóbb - közösségi, családi és területi - egységeket is.
Mi lesz Irakkal?
Ám az amerikaiak nem ezt az utat akarják követni. Folytatva a brit gyarmati adminisztráció hagyományait, az ország igazgatását az oszmán uralom korszaka óta kezében tartó szunnita arab elittel készülnek kiegyezni. A hadsereg esetleges átvétele, illetve a közigazgatás megtartása egyre inkább arra utal, hogy - legalábbis első nekifutásból -, a Baath-párt uralmának mérsékeltebb, Szaddám nélküli változatát igyekeznek megvalósítani. Ez a stratégia biztosíthatja az ország központi hatalmi szerveinek a lehetőségekhez képest zavartalan átállását, megkönnyítve az amerikai adminisztráció első napjait. Hátulütője viszont, hogy akadályozza a szavakban hőn óhajtott rendszerváltást. Az Öböl-háború utáni viszonylagos nyugalom alapja ugyanis az volt, hogy az amerikai repülési tilalmi zónák teremtette szélárnyékban az északi kurd és a déli síita területek kivonták magukat a központi hatalom ellenőrzése alól, amely így egész Irak nevében beszélt ugyan, de csak a saját hátterét képviselte. Most viszont kérdéses, hogy a kurdok és a síiták közösködnének-e a Baath-rezsim maradványaival, illetve hogy képviselőik feladnák-e az otthoni biztos hátteret azokért a bagdadi pozíciókért, amelyek kapcsolatok híján csak fényes kalitkát jelentenének. A tényleges politikai befolyáshoz saját kapcsolatokra lenne szükség, azaz arra, hogy az adott minisztérium személyzetét vagy legalább a kulcspozícióit a saját embereikkel tölthessék fel. Ez egyrészt valóságos népvándorlást indítana el, másrészt még elképzelni is nehéz, hogy boldogulnának a vidéki, az országos viszonyokat nem ismerő új erők a bagdadi hivatalnokvilágban (az elmúlt évtizedben felnőtt kurdok például még az irodalmi arab nyelvet is csak kapiskálják). A hadjárat lapzártánkkori állása mindenesetre még azt is kérdésessé teszi, hogy a szövetséges csapatok találnak-e a kurdokon kívül együttműködő partnert Irakban.
Mi lesz a térséggel?
Mindez kétségessé teszi azokat az elképzeléseket, miszerint az új, demokratikus Irak lenne az Egyesült Államok majdani kulcsszövetségese a térségben.
A tágabb közel- és közép-keleti erőviszonyokban első nekifutásra nem sok változást várhatunk. Irak már egy évtizede nem volt játékos, szomszédai eltűrték a létét, mást nem is tehettek. Az ország megtámadása és valószínű amerikai fennhatósága ugyanakkor ellenérzéseket szülhet. A támadás még Kairóban is tüntetőket vitt az utcára, pedig Egyiptom a kevés feltétlenül Amerika-barát közel-keleti országok egyike, lakossága, amely hagyományosan kikéri magának, ha learabozzák, nem sok megértéssel viszonyul Irakhoz és népéhez. (Az antipátia kölcsönös, s mintegy háromezer éve tart.) Az Amerika-ellenesség egyik oka kétséget kizáróan az erős amerikai elkötelezettség Izrael mellett, de valószínűleg még ennél is többet nyom a latban, hogy Amerika szinte csalhatatlan biztonsággal állt ki azok mellett a rezsimek mellett, amelyeket nem kellett volna támogatni. Olaj ide vagy oda, az ő barátsága nélkül aligha maradtak volna talpon az Arábiai-félsziget monarchiái, amelyek berendezkedése egyenesen az iszlám előtti viszonyokat idézi. A petrodollárok bearanyozta évek után viszont felborult az a társadalmi konszenzus, miszerint aki elfogadja a politikai játékszabályokat, anyagilag jól jár, a munkát pedig elvégzik helyette a palesztinok és egyéb vendégmunkások. Azt a felismerést, hogy a hontalan, de egyik arab ország által sem vállalt palesztin tömeg veszélyes gyúanyagot képez, először Kuvait iraki megszállása során tapasztalhatta meg az Öböl menti országok úri közönsége. A Kuvaitban nagy számban található palesztin vendégmunkások adták Szaddám Huszein rövid, de annál véresebb kuvaiti uralmának támaszát (hogy aztán a háború végén a kuvaiti lakosság rajtuk töltse ki bosszúját). Szaddám bukásával a Hamász palesztin radikálisai elveszítik bőkezű támogatójukat - talán éppen ez állította a palesztinokkal kutya-macska barátságban levő Jordániát ezúttal az amerikai oldalra. Szíria, amely az első Öböl-háborúban még katonákat küldött Irak ellen, kivárásra játszik.
A jelenlegi helyzetben azonban már korántsem a vendégmunkások sorsa a kérdés, hanem az idáig általában eltartott helyi lakosságé. Az Arábiai-félsziget országai közül egyelőre Omán a legeredményesebb, amely már évtizedek óta folytatja a helyi lakosság munkába állításának programját. Bahrein, Katar és az Öböl-háború utáni Kuvait mérsékelt demokratizálással próbálja megtámogatni az uralkodó nemzetség legitimációját. Az Emirátusok kereskedelmi, turisztikai és tranzitpotenciáljában bízik. A térség legnagyobb országában, Szaúd-Arábiában azonban még nem körvonalazódik semmiféle megoldás. A korábban jóléthez szokott, de most a munkanélküliséggel és a gazdasági hanyatlással birkózó ország fiatalsága számára egyelőre valóban csak az iszlám radikalizmus kínál vigaszt. Ha az elkövetkező hetekben bármiféle terrorveszéllyel számolni kell, az éppen innen indulhat majd ki. Azt viszont senki nem gondolhatja komolyan, hogy a királyságot le lehetne írni: a szaúdi hatalom tekintélyének alapja Mekka és Medina szent városa.
Törökőrség
Törökország kimaradása az akcióból mindenkit meglepett: sokan arra számítottak, hogy Erdogan az utolsó pillanatban megszavaztatja az amerikai csapatok átengedését. A török parlamentben ez a javaslat egyszer már megkapta a többséget, csak éppen nem a szükséges abszolútot. (Három szavazaton fordult meg a történelem.) Ugyanakkor Törökország számára nem biztos, hogy rosszul alakultak az események. Erdogan számíthat német és francia jutalompontokra, ráadásul a közvélemény oly mértékben ellenezte a háborút, hogy azt egy frontországban nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A török kormány nem feledkezhetett meg a tizenöt éven át tartó délkeleti polgárháborúról sem, amelynek szinte minden családban voltak áldozatai; és ezúttal az általában Amerika-barát török vezérkar is úgy tárgyalt az amerikaiakkal, mint akinek a fogát húzzák. Törökország így is benn van Észak-Irakban, és nem biztos, hogy ez Maszúd Barzání Kurdisztáni Demokrata Pártjának föltétlenül az ellenére van. Elvégre az arbili kurd parlament vitái gyakran folytatódnak a kurd pártok közti nyílt fegyveres összetűzésekben, Barzání pedig rendre a rövidebbet húzza Dzsalál Talabání Kurdisztáni Hazafias Uniójával szemben. Ez utóbbi szervezet ellenezte egyébként a leghangosabban a török csapatok bevonulását a területre. A NATO-tag Törökország azonban nagy valószínűséggel kiszámítható magatartást fog tanúsítani.
Nem így Irán, amely négy okból is közvetlenül érintett a válságban.
Az első a nyolc évig tartó iraki-iráni háború emléke. A második a két ország hosszú és vitatott közös határa, különösen a Shatt el-Arab vízi útja: vajon a Tigris és az Eufrátesz összefolyásából létrejött vízi út felett megmarad-e Irán kizárólagos szuverenitása? A harmadik: Irán nyilvánvalóan aggódik a saját kurd kisebbségéért, és - Törökországhoz hasonlóan - nem érdekelt egy észak-iraki kurd állam kikiáltásában (jóllehet a hetvenes években támogatta az Irak ellen hadakozó kurd mozgalmakat).
Irán negyedik és talán legfontosabb érintettsége az iraki síizmus. A dél-iraki síita tömb vigyázó szemét Szaddám után Teheránra veti majd. Ráadásul nem csak a Bageri ajatollah vezette déli síiták vagy éppen a Moszul és Kirkuk környéki síita türkmének politikai szerepéről van szó, hanem arról is, hogy Irakban találhatók a síizmus legszentebb helyei, közülük is kiemelkedően Kerbelá, a hely, ahol Huszein, a Próféta unokája 680-ban áldozatául esett a második Omajjád-uralkodó, Jazíd csapatainak. Jelentős síita szellemi központ Nadzsaf városa is - és keleten alapvetően más az embereknek a valláshoz való viszonya, mint nálunk. Még az iraki-iráni háború legvéresebb ütközetei idején is magától értetődő volt, hogy iráni zarándokok felkereshették a kerbelái csatára emlékező Asura ünnepén az Irakban található szent helyeket, elsősorban Kerbelát. Irán aligha nyeli majd le szótlanul, ha e városok amerikai kézre kerülnek - ráadásul a nyugtalanságra más, alapos oka is van. Irak megszállása után mind a négy égtáj felől amerikai csapatokkal néz majd farkasszemet, miközben az amerikai kormányzat neokonzervatívjai - a mostani háború szellemi és politikai patrónusai - gyakrabban emlegetik (némi okkal) a terrorizmust pártfogoló országok között, mint ahányszor kihagyják. Pedig Irán a síita iszlám köztársaság anakronisztikus külsőségeivel együtt is modern állam, ahol gondosan ügyelnek arra, hogy a leányok-asszonyok az előírásos fejkendőt és ruházatot viseljék, azonban senkinek sem szúr szemet, ha ebben az öltözetben a katonai elhárítás legmodernebb informatikai rendszereit kezelik. Nem árt kétszer is meggondolni, milyen árat fizet az, aki Iránra szemet vet.
Dobrovits Mihály
