"Amíg ki nem tör egy felkelés" (Bolek Zoltán, a Magyar Iszlám Közösség vezetője)

  • Dobrovits Mihály
  • 2003. július 31.

Belpol

Bolek Zoltán és társa nemrég tértek vissza Irakból, ahová a magyar gyógyszergyárak segélyszállítmányát kísérték. Tapasztalatairól a pénteki imát követően a közösség Róbert Károly körúti mecsetjében beszélgettünk vele.

Bolek Zoltán és társa nemrég tértek vissza Irakból, ahová a magyar gyógyszergyárak segélyszállítmányát kísérték. Tapasztalatairól a pénteki imát követően a közösség Róbert Károly körúti mecsetjében beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Milyen rítust, illetve jogi iskolát követ a Magyar Iszlám Közösség?

Bolek Zoltán: Én szunnita-hanefita vagyok, de alapszabályunk értelmében közösségünk nyitott a más jogi iskolát követő hittestvéreink, így a síiták előtt is. Kis létszámú, általában áttértekből álló közösség a miénk. Ki-ki azt a szabályrendszert követi, amelyet elsőként megismert. Egyszerűen túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy jogi iskolák - madhhabok - szerint tagozódjunk. Ez a tagozódás ugyanakkor természetes a vallásunkban, hiszen Prófétánk hagyománya szerint ahogy a zsidó vallás hetvenegy irányzatra szakadt, a kereszténység hetvenkettőre, úgy fog az iszlám hetvenháromra szakadni. Vannak olyan hittestvéreink, akik úgy tartják, e hetvenhárom ágazatból csak egy hívei kerülhetnek a paradicsomba, a többieknek a pokol tüze lesz az oszályrészük, de én mint szunnita-hanefita éppen azok közé tartozom, akik ennek az ellenkezőjét valljuk. Hetvenkét ágazat hívei üdvözülnek majd, és csak egy hívei választattak ki a kárhozatra.

MN: Ön személy szerint milyen nyelven olvassa az iszlám szent iratait?

BZ: Leginkább magyarul, illetve németországi török hittestvéreinknek köszönhetően németül, mert ezt a nyelvet jól beszélem. Közösségünk több tagja folytatott tanulmányokat arab országokban, így az eredeti forrásoktól sem vagyunk elzárva. Arabul annyit tudok, hogy az ima szövegét értem és elmondom, de ez csak a száraz szöveg. A legfontosabb a tafszír, a hermeneutikai magyarázat, ami nélkül a szöveget nem lehet olvasni és értelmezni. Elvégre ha a Korán száraz szövegét nézem, az csak a bor élvezetét és a nyílhúzást tiltja meg számunkra, de ebből természetesen nem következik az, hogy egy mozlim másféle alkoholt vagy kábítószert fogyaszthatna, illetve másféle szerencsejátékot játszhatna. Egyébként a bennünk való gonosz elleni küzdelem az igazi dzsihád.

MN: Rengeteg szó esik ma erről a fogalomról. Mi az a dzsihád?

BZ: A dzsihád, ha lehet így szó szerint fogalmazni, erőfeszítés Isten útján. Lehet kis dzsihádról vagy nagy dzsihádról beszélni, de ez szőrszálhasogatás. Voltaképpen itt egy dologról van szó. Jelen van a világban a gonosz, ami az embert állandóan kísérti. Sokkal könnyebb odamenni egy puskával az ellenség elé és lőni, hiszen ott tudom, hol a másik oldal, mintsem a gonoszt magamban legyőzni. Aki azt mondja, hogy mudzsáhid vagyok, mert mondjuk Boszniában harcoltam, annak sokkal könnyebb dolga van, hiszen a háborút túl lehet élni, vagy ha nem, akkor a mi hitünk szerint egyenesen a paradicsomba jut. Ennél sokkalta nehezebb feladat a nyugati élet mindennapi kísértéseinek ellenállnunk. Létezik természetesen a dzsihád szent háború értelme is, de ez a szent háború sem lehetséges úgy, hogy feláll valahol egy imám a mecsetben, és kinyilvánítja, hogy holnaptól szent háború lesz. A szunnita iszlám szerint azóta, hogy nincs kalifa, egyetlen esetben lehet ilyet hirdeni: ha összeül minden iszlám ország vezetője, s ott hoznak egy közösen elfogadott határozatot erről. Bár most nyilvánvalóan nagy az Amerika-ellenesség az iszlám világban, ez alapvetően politika, nem sok köze van a valláshoz. Sajnos a dzsihád jelszavával még mindig lehet embereket manipulálni, például Afganisztán esetében is. Szomorúan olvastam egyes magyarországi, de más közösségbe tartozó mozlim testvéreink nyilatkozatait arról, hogy az afganisztáni tálibok voltaképpen jót akartak, csak a nép volt éretlen az uralmukra. Ami Afganisztánban működött, az minden volt, csak nem iszlám rezsim. A Próféta - béke legyen vele! - azt mondta, hogy az iszlám az embereknek könnyebbséget jelent, és nem azért van, hogy újabb terhet rakjon a vállukra. Afganisztánban pedig éppen ellenkezőleg, felesleges terheket próbáltak a lakosságra kényszeríteni. Természetesen mi is elvárjuk, hogy magyarországi nővéreink a vallás megkívánta erkölcsös öltözetet viseljék, de szó sincs arról, hogy csuhába bújtatnánk őket. Az iszlám a közép vallása. Amikor felkínálták neki, hogy választhat egy pohár bor, egy pohár víz, valamint egy pohár tej között, Prófétánk - béke legyen vele! - a tejet választotta. Azaz egyformán elutasította az élvezetek hajhászását és az aszkézist. A vallásunk pedig kifejezetten tiltja, hogy a nevében terrorcselekményeket lehessen elkövetni.

MN: Merre járt Irakban?

BZ: Jordánián át, bérelt gépkocsival utaztunk, Ramadijján keresztül, de alapvetően Bagdadban és annak legszűkebb környékén tartózkodtunk. A magyar gyógyszergyártók segélyszállítmányának elosztását mentünk felügyelni.

MN: Milyen kapcsolatban álltak a jelenlegi hatóságokkal?

BZ: Irakban voltaképen amerikai hatóság van. Kintjártunkkor még az azóta összehívott kormányzótanács, a Madzsliszu l-hukm sem működött. De ez a testület sem választások útján jött létre, és nem biztos, hogy a legmegfelelőbb embereket hívták meg oda. Elsősorban Ahmed Csalabira gondolok. Neki meglehetősen rossz híre van odakinn.

MN: Milyen volt a hangulat Irakban?

BZ: Érdekes, van élet. A CNN általában olyan képeket mutat, hogy ott mindenki bezárkózott és elfásult, meg hogy az amerikaiak mennyire nagyszerűek. Az emberek nagyon örülnek annak, hogy Szaddám megbukott. Nem találkoztunk olyannal, aki visszasírta volna őt. De azt látják, hogy a politikai változásokat nem követi az életkörülmények javulása. Szaddám bukása után nem lett demokratikus átalakulás, viszont elvesztek az idáig legalább szűkös megélhetést biztosító állami munkahelyek. Munkanélküliek néznek szembe az amerikai check-pointokkal. Még akinek van is munkahelye, fizetést ő sem kap, így csak a legelszántabbak mennek be dolgozni. 'k gyógyítanak a kórházakban vagy próbálnak meg kivonulni a tűzesetekhez.

MN: A jelenlegi amerikai adminisztráció nem fizet?

BZ: Amikor mi ott jártunk, nem fizetett. Tíz-tizenkét tűzeset is volt Bagdadban, de csak egynél láttuk, hogy egyetlen rohamkocsi két emberrel és egy fecskendővel tehetetlenkedik ott. Ezzel az erővel akár le is pisilhették volna a tüzet, olyan keveset tudtak tenni. Az emberek jobbára cserekereskedelemből vagy a tartalékaikból élnek, de félő, hogy ezeknek is hamarosan a nyakára hágnak. A szegény családokat duplán sújtja a jelenlegi helyzet. Például az Al-Awamijja kórház harmincezer regisztrált családnak oszt segélyt. Ezek a családok ebből tengődnek. Az emberek most úgy érzik, sokkal rosszabbul élnek, mint Szaddám alatt. 'szintén örültek, amikor például megölték Szaddám két fiát, ugyanakkor egyre nehezebben bírják a mindennapi létbizonytalanságot és a megszállásból eredő feszültségeket. Ha ez így megy tovább, akkor hamarosan vissza fogják sírni Szaddám rendszerét.

MN: Hasonlítható-e ez a helyzet ahhoz, amit Magyarországon 1945 és 1956 között éltünk át? Az emberek eleinte örültek annak, hogy vége van a németek és a nyilasok garázdálkodásának, de nehezen tűrték az új, szovjet megszállást.

BZ: Igen, csak Magyarországon 1956-ig kellett várni az elégedetlenség kirobbanásához. Irakban viszont már beindult az erjedés. Az emberek nem értik, miért nincs iraki kormány. Többen esküsznek arra, hogy például Tarik Aziz volt külügyminiszter keresztény létére is rendelkezhetett volna kellő tekintéllyel ehhez. Még zavaróbb, hogy a világ egyik legjelentősebb kőolajtermelő országában egész éjszakákat kell sorban állni benzinért. Mindenki arról beszél, hogy Irak voltaképpen nagyon gazdag ország. Szaddám rémes diktátor volt, de sokat fordított infrastrukturális fejlesztésekre, háromsávos autópályák épültek, a legeldugottabb falvakban is megjelent a villany. Az emberek nem értik, miért nem folytatódik mindez. Úgy érzik, hogy kifosztják őket, az amerikaiak el akarják vinni az olajat.

MN: Az immár letagadhatatlan gerillaháború és a jóléti kérdések között közvetlen összefüggés van?

BZ: Igen. Ha az országban helyreállna a gazdasági vérkeringés, lehetséges, hogy a közbiztonság is megszilárdulna. A gerillamozgalom elveszítené az erkölcsi támaszát. Jelenleg ugyanis a lakosság szurkol nekik. Bármikor kitörhet egy népfelkelés.

MN: Hogyan tájékozódik az iraki lakosság?

BZ: Leginkább rémhírekből és pletykákból. A tehetősebbek az arab nyelvű műholdas adókat, leginkább az Al-Dzsazírát és az Al-Arabíjját nézik, de a szegényeknek nincs erre lehetőségük. Az amerikaiak még csak egy arab nyelvű rádióadót sem működtetnek, ami megnyugtatná a lakosságot. Az iraki rádió és televízió beszüntette a működését. Írott sajtó van, egy két nyomtatott hírlevélféleség, de ezek kis példányszámban, kezdetleges eszközökkel készülnek, csak kevesen olvashatják őket.

MN: Sok még a háborús sérülés?

BZ: A háború nyomai főként a főváros környékére koncentrálódnak. Ahogy közeledtünk Bagdadhoz, Ramádíjjánál, az Eufrátesz környékén, ahol az irakiak már ténylegesen védekeztek, lépten-nyomon elhagyott bunkerekre, katonai felszerelésre, tüzelőállásokra bukkantunk. Az amerikaiak kettő kivételével szétlőttek minden minisztériumot. Ez a kettő a kőolajipari és a hírszerzési minisztérium. Ha jobban tetszik, kémkedési.

MN: Milyen most a szunniták és a síiták viszonya?

BZ: Nem éreztünk különösebb feszültséget. A síiták többségben vannak. Szervezettebbek, pontosan azért, mivel náluk működik a hierarchia, míg a szunnitáknál nincs ilyen. Az iraki síitáknak van egységes vallási vezetőjük. Az amerikaiak viszont nem értik meg, hogy Irakban milyen nagy szerepe van a vallásnak. A vallás miatt bármi megtörténhet.

MN: A szunniták elfogadnának egy síita vezetést Irakban?

BZ: Semmiképpen. Az országot mindig a szunnita arab elit vezette, aligha hódolnának be most a síitáknak. A kurdok pedig csak magukkal törődnek, titkon még mindig azt remélik, hogy előbb-utóbb saját államuk lehet. Ugyanakkor fontos tudni azt, hogy bár az iraki síizmus ezer szállal kötődik az iráni hittestvéreihez, mégsem teljesen azonos vele. Az iraki síitákat nem lehet az irániak egyszerű klónjainak tekinteni, mégiscsak más az arab és a perzsa mentalitás.

MN: Mire számíthatnak azok a magyar katonák, akiket maholnap Irakba fognak vezényelni?

BZ: Most készülünk arra, hogy együttműködési keretszerződést írjunk alá a Honvédelmi Minisztériummal. Ismereteinkkel, valamint helyi kapcsolatainkkal segítjük az Irakba vezényelt magyar katonákat mindaddig, amíg mondjuk ki nem tör egy felkelés. Hogy ennek mennyi az esélye, nehéz megmondani. Attól függ, hogyan reagál egyes jelenségekre az amerikai és a brit parancsnokság. Irak a miénktől nagyon eltérő életforma, itt például elképzelhetetlen, hogy a lakosság szó nélkül tűrje, hogy fegyvert kereső kutyás járőrök hatoljanak be a mecsetekbe és a magánlakásokba. Az iszlám ugyanis a kutyát ebben a tekintetben tisztátalannak tekinti. Közfelháborodásra adhat okot az is, ha egy ilyen razzia során a katonák meglátják a ház nőtagjait, akik otthon könnyebb ruházatot, netán miniszoknyát vagy köntöst viselnek, ami az iszlám szabályai szerint megengedett, de a katonákkal így már nem találkozhatnak. Az is megdöbbentő, ha egy Irakba készülő katona annyira tájékozatlan, hogy a szórakozási lehetőségek, a diszkók és a lányok felől érdeklődik. A katonáknak meg kell érteniük, hogy az életük múlhat a helyi szabályok betartásán.

MN: Mégis mit kellene tenni? A katona nem választhatja meg a feladatait.

BZ: Félreértés ne essék, jelen pillanatban az iszlám és az arabság iránti szeretetem és elkötelezettségem ellenére én magam is azt vallom, hogy föltétlenül szükség van a békefenntartók jelenlétére az országban. Nélkülük valóban kitörne a polgárháború. Ugyanakkor nem mindegy a marketingmunka. Meg tudják-e a találni azokat a vezetőket, akikre ténylegesen hallgat a nép - ezek a síiták esetén a klérus, a szunniták esetén a nemzetségek fejei, továbbá ki tudnak-e velük alakítani olyan kapcsolatot, hogy tényleg elhiggyék, jó szándékkal érkeztek oda. Ebben áll a békefenntartók feladata.

A Magyar Iszlám Közösségnek mintegy háromezer híve van. 1988-ban alakultak, de fenntartják a jogfolytonosságot az első világháború alatt és után működő magyarországi iszlám közösségekkel, s ennek alapján a történelmi kisegyház jogállását élvezik. Híveik magyar állampolgárságú mozlimok, többségük áttért magyar, de van köztük néhány magyar állampolgárságot szerzett külföldi is. A határőrséggel kötött együttműködési megállapodásuk értelmében vállalják a közösségi szállásokon élő mozlimok lelki gondozását, és közreműködnének az Irakba készülő magyar misszió felkészítésében is.

Neked ajánljuk