Szakértők tucatjai figyelmeztették az amerikai kormányzatot, hogy a Tigris és az Eufrátesz partjánál nem a bevonulás lesz a valódi erőpróba, hanem az, ami utána várja a magukat győztesnek képzelőket.Aháború elhúzódása, költségei és az Egyesült Államok fokozódó elszigetelődése immár otthon is vita tárgyává tették az amerikai politika helyességét. A szenátus republikánusai éppúgy bírálják az elnök iraki politikáját, ahogy azt a demokrata Madeleine Albright tette a Foreign Affairs legutóbbi számában. A költséges birodalmi politika miatt Amerika mind jobban rászorul a külső erőforrásokra, miközben hagyományos szövetségeseinek tőle elpártolt részét továbbra sem tudja maga mellé állítani. Az amerikai vezetés, ha megkésve is, de kezdi felmérni az iraki jelenlét kényszerűen tartós voltát. Bár a hivatalos nyilatkozatok tagadják, magas rangú tisztek többször utaltak rá, hogy az Egyesült Államok négy támaszpontot kíván majd megtartani Irakban (a bagdadi repülőteret, aztán egyet délen, egyet a nyugati sivatagban és egyet az északi Basurban); ezzel párhuzamosan csökkenteni igyekszik jelenlétét Szaúd-Arábiában, és csapatokat akar kivonni Kuvaitból, Bahreinből és az Egyesült Arab Emirátusokból.
John Abizaid tábornok, az iraki amerikai haderő parancsnoka Donald Rumsfeld védelmi miniszterhez hasonlóan úgy véli, a jelenlegi száznegyvenezer katona elegendő Irakban, hisz a polgári nemzetépítés nem lehet az ő feladatuk. Más elemzők viszont - például James Dobbins (RAND Corporation) vagy Eric Shinseki tábornok, a hadsereg volt vezérkari főnöke - nem tartanák irreálisnak a négy- sőt ötszázezres amerikai és szövetséges haderő tartós iraki állomásoztatását sem. Ennek költségei nyilvánvalóan arányosan múlnák felül a jelenlegi heti egymilliárd dollárt. Ha a kormányzat a katonai jelenlét bővítése mellett dönt, idegen haderőre lesz szükség, lévén, hogy már most Irakban állomásozik az amerikai szárazföldi haderő kétharmada.
Bush elnök 87 milliárd dollárt kért a szenátustól az iraki újjáépítési költségek fedezésére, miközben Colin Powell azzal biztatja a csüggedőket, hogy fél év átmeneti kormányzás után az urnákhoz járulhat majd Irak népe. Lapzártánkkor még nem tudjuk, a kongresszus jóváhagyja-e ezt az összeget; a döntés valószínűleg pozitív lesz. Ugyanakkor törvényhozók és történészek sora igyekszik hűteni az elnök optimizmusát, aki az iraki újjápítést a Marshall-segélyhez hasonlította - hisz a Marshall-terv annak idején meghatározott, négyéves ciklusra jött létre, a Fehér Háztól független szervezetek irányították (és a republikánusok fintorogtak rá). Időközben az EU is felajánlott egy kisebb, 320 millió dolláros összeget.
Mindenki mindenki ellen
Az iraki dráma igazi szereplői nehezen azonosíthatók. Vannak természetesen jók és rosszak, azaz terroristák és áldozatok, de rejtély, kik és milyen terv szerint hajtják végre a támadásokat. Bár Washington hajlamos minden terrorakciót az Al-Kaida számlájára írni, egyértelmű bizonyítékokat nem prezentált arról, hogy valóban ez a szervezet mozgatná a szálakat. Ha lehet hinni az Uszáma bin Ládinnal kényszerű társbérletben élő afgán elnöknek, a terrorszervezet nincs abban az állapotban, hogy komolyan veszélyeztessen bárkit is. Legalábbis annak afganisztáni szárnya: a szunnita terrorcsoportok hálózata ugyanis egymáshoz csak lazán kapcsolódó, önállóan is működőképes sejtekből áll.
Ezt-azt mégis lehet tudni az Irakban működő terrorszervezetekről. A bagdadi ENSZ-misszió elleni első, augusztusi támadást a magát a "Mohamed második hadseregének" nevező csoportozat vállalta magára; a kurd terület déli, Iránnal határos vidékein az Anszáru l-iszlám (Iszlám partizánok) nevű, Irán támogatását élvező szervezet működik, a Bagdadtól északra eső, ún. "szunnita háromszög" pedig a Szaddám Huszein egykori párthíveiből rekrutálódó Al-Awda (Visszatérés) nevű szervezet hátországa.
A merényleteknek az amerikai megszállás kezdete óta se vége, se hossza. Ismeretlenek meggyilkoltak két vezető síita vallástudóst, Al-Khóji ajatollahot és Mohamed Bákir al-Hakím ajatollahot. Ismert viszont e merényletek legfőbb haszonélvezője, a fiatal és ultraradikális Muktadá asz-Szadr ajatollah. A múlt héten két gaztett korbácsolta fel a kedélyeket. A bagdadi ENSZ-misszió elleni hétfői robbantásos támadás (két halott) után Kofi Annan ENSZ-főtitkár kijelentette: tovább csökkentik a 86 fős bagdadi ENSZ-kontingens létszámát, Ammánba telepítve az éppen nélkülözhetőket. Ezzel az ENSZ gyakorlatilag kivonul Irakból, jóllehet számos ország épp a világszervezet közreműködéséhez köti részvételét az iraki misszióban. Ugyancsak a múlt héten lett merénylet áldozata a kormányzótanács (Madzsliszu l-hukm) egy síita tagja, Akíla al-Hasimí - ő korábban (egészen 2003. április 9-ig) a Baath-párt tagja volt, haláláig pedig az ENSZ-szel való kapcsolatokért felelős miniszter posztját töltötte be. Pénteken temették Nadzsafban: a szertartáson el kellett tekinteni attól, hogy az iraki síita hagyományoknak megfelelően családja a koporsóval felkeresse a bagdadi Al-Khadimijja mecsetet, mivel az amerikai katonai hatóságok nem tudták szavatolni a szertartásra érkező politikusok biztonságát. A temetés napján az Al-Khadimijját Muktadá asz-Szadr fegyveres milicistái fogták többszörös gyűrűbe.
E két merény mellett pénteken Bagdadtól nyolcvan kilométerre északra hét iraki civil halt meg egy, a közeli amerikai katonák ellen intézett bombatámadás során (nekik nem esett bántódásuk); a hét végén elesett két, a bagdadi ENSZ-misszió kiürítésében segédkező amerikai katona; Kirkukban gránátot lőttek ki egy amerikai katonai járműre (egy amerikai halott); Tikritben is egy katona esett el egy elhagyott épületben kitört tűzharcban. Egyes források legkevesebb 7300-ra teszik az iraki civil áldozatok számát.
Csatlósok és szövetségesek
Ez a terror nem közönséges vérfürdő. Célja nemcsak az amerikai katonák kimerítése, hanem az is, hogy az Egyesült Államok elszigetelődjék Irakban. Washington csak akkor kaphat jelentősebb nemzetközi segítséget, ha elfogadja, hogy - bár amerikai parancsnoksággal - az ENSZ égisze alatt folytatódjék a békefenntartás. Ezt az álláspontot nemcsak az európai francia-német tengely, de Oroszország és Pakisztán is osztja, utóbbi elnöke mentegetőzve bár, de éppen a honi közvéleményre hivatkozva utasította el a csapatküldésre vonatkozó amerikai kérést. (Érdekes módon egyedül a néhány hónapja még az amerikaiak által fenyegetett Szíria hajlott a kérés elfogadására.) Az ENSZ-misszió kibombázásával pont a kibontakozás esélyeit lehet rontani.
Mindezek ellenére érzékelhető egyfajta kibontakozás. Szeptember eleje óta működik valamiféle kormány, igaz, ennek összetétele és legitimitása inkább Dálnoki Miklós Béla ideiglenes kormányára, mint a demokratikusan megválasztottéra hajaz. Az érem másik oldala, hogy Irakban még sosem működött ilyen (demokratikusan választott) kormány; inkább csak a túlzott optimizmus - meg az iraki szuverenitás mielőbbi helyreállítását sürgető franciák leszerelésének szándéka - mondatta Colin Powell-lel, hogy Irak fél éven belül kész a szabad választásokra. Úgyszintén pozitív fejlemény, hogy a nemzetközi közösség elismerte az iraki kormányzatot, amelynek múlt héten sikerült megállapodnia az IMF és a Világbank képviselőivel az iraki újjáépítés, a tervezett piaci reformok, valamint az ország adósságának rendezése ügyében. Immár lehetőség nyílik tisztán külföldi tulajdonú vállalatok működésére: kivétel az olajipar, ami néhány éves átmeneti idő után nyílna meg teljesen a külföldi befektetők előtt. Ugyanakkor épp az olajipar tisztázatlan viszonyai és mozdulatlansága kárhoztatja működésképtelenségre az iraki gazdaságot. Amíg az olajipar nem lesz képes felfutni, addig az irakiak mindennapos társa marad a nyomor - minden forradalmi radikalizmus melegágya.
Az iraki válság újabb szakasza máris több megszívlelendő tanulsággal szolgál. Az első nyilvánvalóan az, hogy az unilaterális világrend nem működőképes. A világ legnagyobb hatalma még jelenlegi erőfölénye birtokában sem akarhatja magányos játékosként megoldani a világ összes gondját. Erre utalt említett írásában Madeleine Albright is, aki szerint az Egyesült Államoknak újra kellene definiálnia a maga számára a szövetséges és a csatlós fogalmát. Másfelől, így Albright, felesleges az Egyesült Államoknak újabb és újabb akciókba bocsátkoznia anélkül, hogy az előzőket sikerrel le tudta volna zárni.
E bírálatok kétségkívül joggal illetik a jelenlegi amerikai külpolitikát. Ugyanakkor sem Európa, sem Oroszország nem engedheti meg magának, hogy az amerikai unilateralizmussal és az ultrakonzervatív politikával szembeni, akár joggal megfogalmazható kifogásai okán hagyja csapdába esni a világ legerősebb hatalmát. Az amerikaiak iraki módszereit lehet és kell is bírálni: ám az iraki amerikai kudarc a saját, Amerikával közös gyökerű civilizációnk és értékrendünk beláthatatlan következményekkel járó vereségét is jelentené.
Dobrovits Mihály
