A nagyvilágot mostanában a Mars-expedíció tartja izgalomban, a magyar közönséget pedig az orvosi hálapénzek körüli botrány. Könnyű és hálás feladat lenne arról értekezni, hogy lám, egy fél világegyetem választja el a premodern magyar glóbuszt a modernitás túlsó határait feszegető világfalutól - éppen ezért nem is ezt fogom tenni.
Sőt.
Ha jobban belegondolunk, a két dolog nem is olyan nagyon különbözik egymástól.
Mielőtt menthetetlenül ostobának tűnnék fel, leszögezem, a két esemény közt nem az az összefüggés, hogy a marslakók is adnak hálapénzt. Hanem az, hogy mindkettőt - a Marsra szállást és a hálapénzről való vitatkozást - már negyedszázada meg lehetett volna tenni. Az emberiség 25 éve is képes lehetett volna arra, hogy elérje a Marsot, és akkor is tudtuk, mik a "hálapénz" fedőnév alatt futó orvosi korrupció okai és főbb következményei. Valahogy azonban úgy alakult, hogy a Mars-utazás és a hálapénz egyformán megoldatlan maradt. Nem biztos, hogy emögött rossz emberi szándékot kell sejtenünk. Nyilvánvalóan más, fontosabbnak látszó teendők kötötték le az emberiség figyelmét. Akkortájt, Margaret Thatcher és Ronald Reagan kormányra kerülésével vált világossá, hogy megbukhat a korábban kikezdhetetlen Keynes-féle modell, amely a közjó nevében, egy tervezett nagy társadalom felépítése érdekében korlátozta a tőke szabadságát. A konzervativizmus és a liberalizmus új szövetsége aztán átalakította a II. világháború utáni világ megszokottnak tűnő képét és jövőképét. E gyors átrendeződés következtében nemcsak a vasfüggöny omlott le alig egy évtized múlva, de az állam támogatta extenzív gazdaságpolitika felszámolásával új ipari forradalom is a kezdetét vette. Ez a forradalom megkönnyítette, hogy eljussunk a Marsra; Magyarországon pedig azon gazdasági reformok előtt nyitott utat, amelyek az országot úgymond a rendszerváltás éllovasává tették. Huszonöt év kellett a keynesi modell megkérdőjelezésétől a Mars felderítésének kezdetéig, és ugyanez a huszonöt év az államszocializmus létalapjának tagadásától addig, hogy Európa egysége politikai értelemben is megvalósulhasson.
E két folyamat szorosan összefügg. A keynesi modell mindenhatósága idején a nyugatiak megkérdőjelezhetetlen valóságként kezelték a két tábor tartós együttélését, sőt még valamiféle konvergenciában is reménykedtek. A békesség érdekében pedig szolid anyagi áldozatokra is hajlandók voltak. Az 1979-1980-as fordulat viszont elvezetett a Nyugat ama politikai, gazdasági és tecnikai fölényéig, amellyel a keleti tömböt térdre tudta kényszeríteni.
*
Ez azonban nem kevés áldozattal járt. Évszázados társadalmi keretek inogtak meg és omlottak a szemünk láttára össze, s a gyorsan jött változásokban nemegyszer hittünk prófétának néhány ügyes blöffölőt. Aki Magyarországon megtapasztalta a 80-as évek önfelszámoló állóvizét, majd végigélte a 90-es évek káoszát, annak aligha kell megmagyaráznom, mire gondolok. Ebben a huszonöt évben magától értetődőnek vette mindenki, hogy bizonyos társadalmi kérdésekkel nem kell törődnünk. A sikeres átalakulás majd magától megoldja őket.
De nem oldotta meg őket senki és semmi.
Most pedig itt vannak a nyakunkon.
*
A Mars-kutatás és a hálapénz kérdése egyaránt azt példázza, hogy vannak feladatok, amelyek elvégzését hiába várjuk a "láthatatlan kéz" munkálkodásától. A magángazdaság magától nem kezd nagyszabású űrkutatási tervek megvalósításába, és az egészségügyi korrupciót sem lehet központi akarat nélkül felszámolni. E problémákat nem egyszerűsíthetjük le arra a megállapításra, hogy ja, baj van a finanszírozással. Az űrkutatás meg az egészségügy akkor fog működni, ha stabil társadalmi konszenzus áll mögötte. E társadalmi konszenzus első pontjának pedig értelemszerűen azt kell tartalmaznia, hogy igen, akarjuk az űrkutatást, és akarjuk az egészségügyi ellátást.
Különösen az utóbbi esetén megdöbbentő, ha valaki azt hiszi, az adó- és járulékfizetők elfogadják, hogy Európa relatíve legmagasabb társadalombiztosítási járulékaiból nekik csak a nagy semmi jut. Természetesen volt olyan fordulópontja a közelmúlt történelmének, amikor e rendszert radikálisan át lehetett volna alakítani. Az 1990 óta hivatalban lévő magyar kormányzatok azonban a kisebb ellenállás irányába haladtak: a járulékfizetőkkel való elszámolás, a régi szisztéma lerombolása és valami új megalkotása helyett tovább toldozgatták a régit. Pedig az a tény, hogy a magyar állam megkövetelte és adószerűen behajtotta a járulékokat, kizárja, hogy felmondja az ennek alapján létrejött biztosítási szerződéseket. Most a válság megoldásaként a rászorultsági elvet emlegetik széltében-hosszában: vegyük számba azt, ami a jelenlegi ellátásból finanszírozható, és ezt biztosítsuk azok számára, akik amúgy semmilyenhez nem jutnának. Csakhogy ez igazságtalan: azokat hozná hátrányos helyzetbe, akik viszonylag nagyobb összeggel támogatták/támogatják a rendszert. Elvégre azt, akit akár a legszigorúbb adminisztratív eszközökkel, végrehajtással, útlevelének bevonásával kényszeríthetnek a kockázati közösségből rá háramló kötelezettségek vállalására, aligha foszthatom meg a szolgáltatások igénybevételének lehetőségétől. Ez leginkább azokkal a középrétegekkel szemben lenne igazságtalan, akik nem tudják (netán nem is akarják) eltitkolni jövedelmeiket, miközben tovább támogatja azokat, akik jövedelmét nem látja az adórendszer. Most is és a rászorultsági elv alkalmazása esetén is azok járnak a legjobban, akik minimális díjfizetés mellett tagjai maradnak a kockázatközösségnek, miközben forisztikus különalkukkal jobb ellátást biztosítanak maguknak. Paradox módon ez a rend már most lehetőséget nyújt arra, hogy akár semmit se fizessenek, hiszen a törvény szerint annak a magyar állampolgárnak, aki után senki sem fizet járulékot, az állam fedezi társadalombiztosítási szolgáltatásait.
A többség azonban fizet. Az orvos pedig akkor jár a legjobban, ha elfogadja ezt a különalkut, és a közösségi infrastruktúrát használja magáncélokra. Ezzel pedig feltaláltuk Hankiss Elemér ismert korrupciótételét.
*
Az orvosi korrupció ("hálapénz") mögött torz társadalmi értékrend áll. Mind a tulajdonos szerepében fellépő állam, mind a betegek zöme tudomásul veszi e jövedelemkiegészítést - s a végén a pácienssel kapcsolatban álló orvos jövedelme nagyjából annyi lesz, amekkora akkor lenne, ha mindenki korrekt módon vállalná a biztosítási díj fizetését. A társadalom e korrupt gyakorlat tudomásulvételével megkísérelte a maga módján korrigálni az egészségügy krónikus alulfinanszírozottságát, az állam pedig úgy vélte, célszerűbb szemet hunynia a magánfinanszírozás illegális gyakorlata felett, mintsem végiggondolni a saját szerepét és felelősségét.
*
De az orvosi hálapénz csak az egyik eleme annak a kiterjedt szürkegazdasági rendszernek, amit a legvidámabb barakkból örököltünk. A kádári Magyarországot az tette elviselhető hellyé, hogy az állam elnézte, sőt bátorította a kiegészítő jövedelemszerzést, így akarván befogni a szájakat, miközben igazi félperiferikus gazda módjára úgy vélte, hogy a szürkegazdaság még mindig jobb, mint a munkanélküliség.
Csakhogy ez az út Latin-Amerikába vezet. Pontosabban a félperiferikus országoknak abba a Latin-Amerikától Törökországig húzódó csoportjába, amelyben a 80-as, 90-es években megvalósult a helyi katonai és politikai elitek, valamint a honi és külföldi befektetők közötti "nagy kompromisszum". Az olcsó és stabil állam megteremtette az ideális befektetési lehetőséget a hazai és nemzetközi tőke számára, stabil pénzügyi környezetet, olcsó munkaerőt és kedvezményeket ígért. A biztosítással és adóval alig terhelt olcsó munkaerő rövid idő alatt felfuttatta az exportot, alapvető átrendeződést hozva létre az új ipari forradalom hatása alatt átalakuló Nyugaton. E fellendülés vesztesei közül a legszegényebbek a többségi társadalomtól független társadalmat, egyfajta underclass-autonómiát hoztak létre, nemritkán önálló, etnikai vagy vallási alapon szervezett politikai fedőszervezetekkel. Megélhetésük alapja a fekete-, illetve szürkegazdaság lett, amit a fedőszervezetek gyakran nagyobb következetességgel adóztattak, mint az adóhatóság a legális gazdaságot. E védelmi pénzekből azután egyfajta minimális szociális hálót és iskoláztatást biztosítottak azoknak, akiknek más nem jutott. Cserébe elvárták a szervezet céljaival való maximális azonosulást. A törökországi PKK-KADEK, a palesztinai Hamász, a zulu Inkatha (sőt korábban az ANC is), a mexikói zapatisták vagy a perui Sendero Luminoso az eltérő kulturális közegek ellenére hasonló társadalmi képlet alapján szerveződött. Ahol volt, ott a "többségi" underclass számára a maffia jelentette a megoldást. Netán, mint Thaiföldön, a hivatalosan illegális szexturizmus kiszolgálása. Akadtak, akik az Ígéret Földjének tartott Nyugatra próbáltak eljutni, amire az a bevándorlási politika szigorításával válaszolt.
A másik nagy vesztes a középosztály volt. Elégedetlenségét e réteg is részben kivándorlási hullámmal fejezte ki, de sokkalta gyakoribb volt a politikai radikalizálódás, a jobbra át. Törökországban ez a középosztálybeli elégedetlenség juttatta hatalomra a jelenlegi iszlamista kormányt. Ráadásul az olcsó exporton alapuló gazdaságpolitika csak addig volt sikeres, amíg a nemzeti valutát kézben lehetett tartani. Ha az bebukott, törvényszerűen jött az összeomlás: Mexikó, Malajzia, Argentína és Törökország a példa.
Ami Magyarország jövőjét illeti, tudomásul kell vennünk, hogy három hónap múlva nem lesz értelme az EU-val kapcsolatban exportról vagy éppen önálló pénzpolitikáról beszélni. Ugyanakkor Magyarország bekerül egy sajátos, idáig még soha nem látott versengésbe. Először fordul ugyanis elő a történelemben, hogy államok versenyezzenek egymással az adó- és járulékfizetőkért. Márpedig 2004. május 1-jével éppen ez fog bekövetkezni. Magyarország többé nem számíthat arra, hogy polgárai eszi, nem eszi alapon továbbra is fizetnek a semmiért. És mivel - a közkeletű legendáktól eltérően - a magyar értelmiség meglehetősen jó nyelvtudással, reputációval és kapcsolati tőkével felvértezve vág bele az új európai kalandba, valóban felmerül annak a lehetősége, hogy megvalósuljon a kádári álom: a tiszta munkás-paraszt Magyarország. Félő, hogy a magasan képzett, nagy teherbíró képességű munkaerő elhagyja az országot, s maradnak a gyengék, a verseny vesztesei, a segélyre szorulók. Ráadásul ehhez már arra sem lesz szükség, hogy a "kivándorlók" valóságosan elhagyják az országot. Elegendő, ha valahol nyugatabbra vállalnak távmunkát, s csak hetente-kéthetente utaznak oda - de ott adóznak, és az ottani társadalombiztosítást fizetik. Ugyanaz a folyamat játszódhat le országos szinten, amely regionális szinten már bekövetkezett. Magyarország akkor reménykedhet abban, hogy megtartja jó adó- és járulékfizetőit, ha kellően jó infrastruktúrát, oktatást és egészségügyi ellátást tud kínálni, megfelelően alacsony áron. Ehhez pedig arra van szükség, hogy végre tudomásul vegyük: nem érdemes ezeken spórolni. Minden most elvett fillér a későbbiekben súlyos eurókban jelent majd hiányt. A reformkornak vége. Nagy korszak volt ez, sokat tett, de amire ez a negyedszázad nem volt elegendő, arra immár más megoldást kell keresnünk.
