A tavaszi félévben szerda délelõttjeim általában szabadok voltak. Ilyenkor a városban csavarogtam, benéztem egy-egy lemez-, akarom mondani CD-boltba. A nosztalgia bûvkörébõl elõször pénztárcám realitásai zökkentettek ki, másodjára pedig az a furcsa érzés, hogy a szó szoros értelmében újra megvehetném, vagy még pontosabban: újra kellene vásárolnom mindazt, amit egykor a magaménak tudhattam vagy a magaménak akartam tudni. Egykori lemezeimet ugyanis már nem hallgathatom a modern zenegépeken. Gondolataimban visszatért gimnazista lényem egy darabig elnosztalgiázott a könyveken, amelyek akkori ízlésem emlékeként a mai napig ott sorakoznak a polcomon. Belém hasított a felismerés.
Frászt van vége a Gutenberg-galaxisnak.
H
A kinyomtatott betû világát az védi meg az enyészettõl, hogy hordozója és kódredszere sokkal lassabban változik, mint az emberi élet ideje. Egy harminc, netán százharminc éve kiadott könyvet minden nehézség nékül el tudok olvasni ma is, s a szöveget bármikor reprodukálhatom. Természetesen számos gond adódik a nyomtatott könyvvel, hiszen napjaink elektronikus adatipara nem nagyon tud vele mit kezdeni - de hogy örök darab, az biztos. Ezzel szemben elektronikusan tárolt adataink avulási ideje ijesztõen felgyorsult. Kulturális örökségünknek csak egy töredékét vagyunk képesek úgy megõrizni, hogy azt a gyakori használat (netán elcsépelés) mellett karban is tartjuk. Különösen megszívlelendõ ez abban a korban, amikor a digitalizálást és az internetes publikációt olyan csodaszernek véljük, amely értékeinket örök idõkre képes megõrizni és nyilvánosan hozzáférhetõvé tenni. Könnyen elõfordulhat, hogy egyes, ritkábban használt, de annál értékesebb darabok digitális változatai egyszerûen örökre elavulnak, az eredeti pedig lappangani kezd.
Ha ez így van, joggal tehetõ fel a kérdés, minek köszönhetõ az a hisztéria, amely a Gutenberg-galaxis mihamarabbi végét jósolta minálunk. Hogyan történhetett meg az, hogy amúgy tudós emberek egy évtizeden át teli szájjal bizonygatták, igen gyakran személyes sajnálatuk nosztalgikus kifejezése mellett, hogy sajnos véget ért az írásbeliség és a könyvkultúra?
H
Be kell lássuk, hogy a kilencvenes évek változásai valóban sokkoló gyorsasággal zajlottak le. A szellem emberei pedig hajlamosak voltak arra, hogy a rövid távú változásokat összekeverjék a történelem menetének végsõ megváltozásával. Ijedtükben elefántcsonttoronyba zárkóztak, s elkezdték a pillanat igazságait végsõ megváltásként hirdetni.
E magatartás jó párhuzamai azok az írások, amelyek néhány évvel ezelõtt megfellebbezhetetlen biztonsággal jósolták meg a mindent elborító áradással járó globális felmelegedést, ma pedig az új jégkorszak hamari beköszöntét. E klimatikus katasztrófák oka pedig, úgymond, a nyugati ember felelõtlensége lenne. Mások, új Malthusként, bolygónk tûrhetetlen túlnépesedésére hívják fel a figyelmünket, mondván, hogy legfeljebb biológiai fajunk minden tizedik, illetve ezredik, netán tízezredik egyede élhet joggal e sártekén, mindenki más csak bitorolja az életet. Mindezek közben természetesen nem mulasztják el felhívni a figyelmünket az ipari környezetszenynyezés okozta károkra.
Eszem ágában sincs az emberi fajt és a nyugati ipari civilizációt mentegetni, netán dicshimnuszokat írni róla. Ugyanakkor a visszafordíthatatlan környezetátalakítás, hogy ne mondjam, pusztítás a neolitikum, azaz az újkõkor óta végigkíséri az emberi nem történetét. A honfoglalás korában a ma oly romantikusan emlegetett puszta helyén ligeterdõk nõttek - igaz, ez a természetes növénytakaró már akkor is csak 45 százalékban borította a Kárpát-medencét, hisz e vidéket a honfoglalás elõtt is emberek lakták (ma a lefedettség 14 százalékos). A Tihanyi-félsziget pedig valamennyi kora újkori térkép tanúsá-ga szerint a Balaton déli partjához csatlakozott. A Peloponnészoszi-félsziget növénytakarójának elpusztulása, illetve a Száhel-övezet deszikkációja egyaránt a túllegeltetés, jelesül a kecsketartás következtében zajlott le (márpedig a kecske minden rendes biogazda kultusztárgya). Libanon cédrusai az ókori és középkori civilizációnak estek áldozatul. Magyarán, a napjainkban oly fenyegetõ rémként, emberi civilizációnk halálos és végsõ veszedelmeként emlegetett klíma- és környezetváltozások történelmünk természetes kísérõi, nem az ipari civilizáció következményei.
H
Nem állunk jobban a környezetszennyezéssel sem. Aki legalább egy bevezetõ kurzust hallgatott régészetbõl, netán jó történelemtanár oktatta a középiskolában, tudhatja, hogy a régészet számára a legértékesebb lelet a kerámia. Az ugyanis nem bomlik le a földben, tehát a segítségével biztosan meg lehet határozni egy régészeti leletcsoport hovatartozását. A kerámia és az üveg a két legrégebbi, ember által teremtett és le nem bomló anyag a bolygónkon. Rómában egész dombok emelkednek a ókor legkedveltebb csomagolóanyagából, az amforákból. E dombok némelyikének belsejében ma diszkó mûködik. Vidám élet virul a szemétdombon.
Számos könyv szerzõje számos elméletet vázolt fel arra nézve, mi okozta Róma hanyatlását és bukását. Az amforák azonban egyikben sem szerepelnek pusztító tényezõkként. Rómát nem az amfora, a terra sigillata és az üveg pusztította el. Rómát több ezer más ok mel-lett éppen az a hübrisz nyírta ki, amellyel azt képzelte, hogy immáron megvalósította az egyetemes, isteni, örök birodalmat, amely nem felelõs polgárai elõtt. Még fikcióként is leszámolt azzal az elvvel, hogy a res publica valóban a birodalom polgárainak közügye lenne.
Ez a hübrisz viszont még inkább jellemzi korunkat, mely a szó szoros értelmében vált embertelenné. Ember nélküli, az embert szükségtelen, már-már kártékony lénynek tartó világban élünk. Naponta hallhatjuk a nevelésünkre szakosodott (s abból jól-rosszul megélõ) gurujainktól, hogy létezésünknek, élni akarásunknak hála "helyzet van", s ennek a "helyzetnek" egyetlen megoldása, ha tudomásul vesszük: a társadalmi szerzõdések azonnali hatállyal felfüggesztendõk, szerzett jogaink semmissé lettek. Örüljünk, hogy élhetünk, bár azt is feleslegesen tesszük.
Ez a magatartás nem lehetne sikeres abban az esetben, ha létezne egy jól körülhatárolt, mindenki számára átlátható ismeretanyag és mûveltségi kánon, amely, ha ki nem is zárná, de lassítani tudná a téveszmék viharos terjedését. Aki ugyanis tanult csillagászati és meteorológiai alapismereteket, az nem követeli egy-két éves éghajlatingadozások alapján ipari civilizációnk felszámolását. Aki tanult történelmet, s azon belül is gazdaság- és technikatörténetet, az nemcsak azt tudja, milyen hatással voltak e klímaingadozások a történelem menetére, hanem arra is figyelmeztetheti olvasóit, hogy termesztett növényeink és haszonállataink kivétel nélkül "mesterségesek", a természetben meg nem található, igen gyakran az emberi gondoskodás nélkül életképtelen fajták. Azaz, tetszik ez váteszeinknek vagy sem, az emberiség a neolitikus forradalom óta mindenképpen mesterséges bioszférában él. Biztonsága pedig éppen attól függ, mennyire tudja az általa kitenyésztett új fajtákat tökéletesíteni. Ez akkor is megfellebbezhetetlen igazság, ha mára már irodalmi közhellyé vált a "természeti népek" általunk felfedezett "holisztikus világszemléle-tének" csodálata. Ez a csodálat pedig egyre inkább emlékeztet az Új Aranykor mítoszára. Ám ez az új mítosz nem papok és jövendõmondók tanításai, hanem a régészek, antropológusok, történészek, filológusok és orientalisták, azaz a Gutenberg-galaxis emberei munkáját lefölözõ kereskedelmi médiák, zsurnaliszták és üzleti vállalkozások révén terjed a nagyvilágban. Ez a mítosz és az általa mozgásban tartott embertömegek pedig éppen tragikus példái annak, hogy az emberekbõl nem hiányzik sem a tudásszomj, sem a jóakaratú cselekedni vágyás, csak éppen, mivel szellemi kiskorúságban igyekszünk õket tartani, azzal töltik meg az agyukat, amit találnak. Ezért válik polgártársaink egyre nagyobb része az Új Aranykor mítoszának foglyává, teljes erõbedobással küzdve az õt éltetõ társadalom és technológia ellen. Elégedett, amikor ökölógiai vagy ökonómiai érvekkel megakadályozhatja a haladást - mint a pozsonyi diéták maradi követei, akik hol a nemesi jogokkal, hol a "gõzgépely" sebességének az emberi szervezetre nézve kiszámíthatatlan hatásával érveltek a pest-váci gõzvasútépítés ellen. 'k hál' istennek nem értek el eredményt. Mai utódaik azonban egyre sikeresebbek. Az ideális értelmiségi ma saját tuszkulánumába zárkózik, ahol kecskenyáját fotocellás villanypásztorral õrizteti, s innen folytatja internetes harcát a civilizáció ellen. Csak éppen arra nem gondol, hogy egyszemélyes magánmítosza tökéletesen civilizációfüggõ. Elektromosság, távközlés, csatornázás, gépjármû teszik mûködõképessé ezt a világot, amelyekbõl általában nagyobb felhasználó, mint egy átlagos belvárosi lakos. Az általa fogyasztott "bioélelmiszerek" általában olyan mesterséges luxusjavak, amelyeket csak átlagon felüli jövedelemmel rendelkezve engedhet meg magának, továbbá segítségükkel csak az emberiség egy töredék része maradhatna életben. A többiek számára pedig ezen technológiák felhasználása mellett egyre kevesebb jutna.
Mindenbõl.
H
Az Új Aranykor emberét természetesen jellemzi az a szellemi zavar, amellyel összekeveri az emberiség általa idealizált, az ipari forradalom elõtti korszakait - az ókori Egyiptomtól Kínán és a Távol-Keleten át Tibetig vagy Új-Zélandig, illetve "népnemzeti" kiszerelésben Erdélyig és a nomád jurtákig. Az iszlámig és a kabbaláig. Történelmi érzéke nincs - lévén, hogy ez mégis a mi civilizációnk produktuma -, tehát fogalma sincs arról, hogy nem egy ideális, statikus "õsi kultúra" feltámasztója, hanem modern tömegáru fogyasztója. Drágán vesz ócska bóvlit. Örömét pedig éppen abban leli, hogy udvari szállítói azt mondják, amit hallani kíván. Kénye-kedve szerint válogathat az önkiszolgáló vallási és hagyományáruház polcain, miközben épp azt az egyet nem tanulja meg az archaikus kultúrákból, ami fenntartotta õket: a társadalmi szolidaritást. "Ilyen a karmája!" - legyint elesett embertársa sorsán. Miután nincs új a nap alatt, tudjuk, Ízisz, Attisz, Mithras és megahány keleti misztérium formájában már a császárkori rómaiak is bevásároltak.
H
Választhatunk.
Az emberiség enged az Új Aranykor csábításának, s megszabadulva a Gutenberg-galaxis nyûgétõl, nekiáll lebontani a technikai civilizációt. Ezzel nyomorba taszítja azokat a félperiferikus és periferikus társadalmakat, amelyek lakói ma az emberiség többségét teszik ki. E népek ugyanis korántsem az Új Aranykor mítoszában látják a jövõ útját (még ha hajlandók is jó pénzért a mítoszgyár egzotikum-beszállítóiként funkcionálni), hanem a saját gazdaságuk fejlesztésében. Mindezeket pedig ugyanazokkal az eszközökkel teszik, mint amelyekkel mi éltünk hajdanán, csak azóta éppen fenemód elítéljük õket. Válaszul, ahogy éppen az afrikai anglikán egyházban a majdnem szakadáshoz vezetõ vitában látszott, amely egy homoszexuális lelkész fõpapi kinevezése körül folyt, õk is hajlamosak arra, hogy szembesítsenek minket az általunk beléjük oltott kulturális értékekkel és elvekkel.
Amennyiben ez a politika egyesül azzal a gazdasági rövidlátással, amely kizárólag a rövid távú pénzügyi egyensúlyt tartja szem elõtt, s ekképpen kivonja a tõkeberuházásokat a félperiferikus és periferikus országokból, akkor végképp a szemünk elé idézõdik Malthus víziója az emberi népességnövekedés szükségszerûen katasztrofális végkimenetelérõl. Ennek viszont nem az lesz a kimenetele, hogy a félperiferikus és periferikus országok lakói kisorsolják, hogy kik lesznek azok, akik visszatérnek az általunk elképzelt Aranykor hagyományos társadalmához, s kik azok, akik a vízbe ölik magukat. A dolgok valóságos kimenetele a népvándorlás. A félperiferikus országokban egyelõre még jobbára az országon belül s rendezetten, a periferikus országokban egyre inkább erõszaktól kísérve és a határokon át, a fejlett országok irányába. Már érezzük ennek az elõszelét.
A másik lehetõség pedig éppen az, hogy helyreállítjuk a könyv-tárunk becsületét. Tudomásul vesszük, hogy nem érdemes úgy bámulnunk a történelembõl jól ismert jelenségekre, mint borjú az új kapura, továbbá teljesen felesleges állandóan válságot, összeomlást és világvégét kiabálnunk. Kellõ mûveltség és kellõ felkészültség birtokában szinte bármilyen kihívással szembe tudunk nézni.
