Szaddámnak mennie kell: így vagy úgy, de el fog bukni rezsimje. Távozása azért is kívánatos, mert az ország tizenkét éve él provizóriumban, a hatalom területének és lakosságának csak egy részét tartja az ellenőrzése alatt. Szaddám uralmának elhúzódása a jogi káosz és a humanitárius katasztrófa árnyékát veti előre. De mi következhet utána - Irakban és környékén?Az első kérdés az, milyen sorsot érdemel a volt diktátor és klientúrája. A legkényelmesebb, de nem föltétlenül legszerencsésebb eset nyilvánvalóan az lenne, ha elhagyná az országot. Előfordulhat az is, hogy életét veszti a harcokban, netán saját hívei végeznek vele. Sokkalta valószínűbb, hogy ő és/vagy vezető tisztségviselőinek nagy része élve kerül kézre. Ebben az esetben aligha lehet elkerülni a bírósági eljárást: kérdéses viszont, hogy milyen bíróság milyen jogrendszer alapján ítélkezzék felettük. Hasonlóan a szuverenitás kérdéskörébe tartozik Irak leendő státusa. A második világháború óta először fordul elő, hogy egy nemzetközi elismertséggel bíró, szuverén állam helyére deklaráltan korlátozott szuverenitású katonai adminisztrációt akarnak ültetni. Bár a jelek már 1995, illetve 1999 óta szaporodnak, Irak esete lesz az első kísérlet a mandátumrendszer visszahozására. Jelenleg még senki sem gondolta végig ennek nemzetközi jogi alapjait és várható következményeit.
Irak belül
Jelenleg az is kérdéses, kikkel és hogyan akarják Irakot igazgatni a megszállók. Az amerikaiak fő emberének számító Ahmad Csalabí (Iraki Nemzeti Kongresszus) kétes hírű üzletember, életének java részét angol és amerikai földön élte le, míg a Taszáron kiképzendő "összekötők" egy része fennakadt a visegrádi országok előzetes szűrésén: magyarán priuszuk volt. Miközben az amerikai és a brit csapatok fegyelmezettségéhez nem férhet kétség, e "hazafiak" közreműködése máris előrevetíti az ilyenkor szokásos árnyékokat. A leendő kollaboránsok kifogásolható emberi minőségétől független tény, hogy Irak szerkezete rendkívül instabil. Az ország három nagy etnikai-területi tömbre tagolódik. Az északi kurd és a déli síita arab tömb együttesen az ország területének és lakosságának többségét teszi ki, miközben Irak politikai és katonai súlypontja a középső, szunnita arab területekre esik. (A lakosság közel fele síita, mintegy 13 százaléka kurd.) Jelenleg egyetlen szervezet sincs, amely összefogná és képviselné a teljes lakosságot. Az ingatag etnikai képletet tovább bonyolítja olyan kisebbségi csoportok jelenléte, mint például a moszuli és kirkuki "türkmenek", akiket síita hitvallásuk és nyelvjárásuk alapján az azerbajdzsánok közé sorolhatnánk, míg ők inkább hagyományosan Törökországban látják a patrónusukat. Északon az örmény és a szír keresztények, délen pedig az unitus káldeusok várják a jobb időket. A Bageri ajatollah vezette déli síiták számára egyértelmű az iráni testvéreikkel való szolidaritás.
Alcsoportozatok
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a fő tömbök számos, egymással is rivalizáló alcsoportra oszlanak. Versengenek egymással a szunnita arab "klánok" - Szaddám Huszein a tikriti csoportba tartozik -, míg az északi kurd tömb két nagy törzsszövetségre oszlik, amelyek közül a délit a Dzsalal Talabání fémjelezte Kurdisztáni Hazafias Unió vezeti, az északit a Maszúd Barzání irányítása alatti Kurdisztáni Demokrata Párt. E két "párt" tehát önálló területi, törzsi háttérrel rendelkezik, s természetesen saját fegyveres gerilláik is vannak. Bár elvben együtt kormányozzák a mintegy 36 000 négyzetkilométernyi, Arbil központú kurd autonóm területet, a kilencvenes években két nagy polgárháborút is vívtak (1992, 1995).
A két kurd tömb közötti rivalizálás mellett sajátos szerepet játszik a térségben Törökország, amikor a saját klientúrájába igyekszik vonni a törökországi Kurd Munkáspárt és a Talabání vezette Kurdisztáni Hazafias Unió által egyaránt szorongatott Barzánít: az általa ellenőrzött területen négy támaszpontot is fenntart. Ez az együttműködés ingatag, a török fél eleve kikötötte, hogy a kurdok, akik pedig Amerika első számű potenciális szövetségesei, nem vonulhatnak be a jelenleg a központi kormány uralma alatt levő két olajvárosba, Moszulba és Kirkukba, amelyek körül jelentős türkmén kisebbség is található. (A derekát eleinte nehezen beadó török kormányzat háborús elszántságát jól illusztrálja, hogy az országban még a magándzsipeket is besorozták.) A jelenlegi helyzet átmeneti stabilitását éppen az okozza, hogy Irakban nincs ténylegesen létező központi hatalom, így nem merül fel a három ténylegesen működő hatalmi körzet és a központ viszonyának a kérdése. Az újjászervezett iraki kormányzatnak azonban mindenképpen meg kell oldania ezt: különben megint háború lesz.
Irak kívül
Az iraki amerikai jelenlét bezilál a geopilitikába is. Irán immáron keletről és nyugatról is kénytelen lesz szembenézni az amerikai szárazföldi csapatokkal, míg a Perzsa-öböl és Közép-Ázsia amerikai támaszpontjai északról és dél felől kerítik be. Ez fokozhatja a rezsim bizalmatlanságát és lassítja a reformokat, ugyanakkor arra kényszeríti az országot, hogy diplomáciai és titkosszolgálati úton igyekezzen kiutat találni szorult helyzetéből. Afganisztánban - Iszmail khán heráti hadúr támogatása mellett - Teherán immáron beletörődött abba, hogy Gulbuddin Hekmatjár és a maradék tálibok szövetsége is az országnak vesse a hátát. Ez nyilvánvaló visszalépés az egy évvel ezelőtti helyzethez képest, amikor Irán egyértelműen kiállt az Északi Szövetség mellett, internálta Hekmatjárt, és elutasította a tálibok rendszerét. Az iszlám köztársaság Irakban bízvást számíthat déli síita hittestvéreire; a formális diplomáciában pedig erősíteni igyekszik majd már régóta működő örmény és orosz kapcsolatait.
Irán másik lehetséges geopolitikai szövetségese az a Kína, amelyet Tajvan, Tibet, Kelet-Turkesztán és számos egyéb ok miatt nyugtalanít az amerikai politika. Peking az 1999-es jugoszláviai és a 2001-es afganisztáni beavatkozás során egyaránt kifejezésre juttatta, hogy igenis ellenfelének tekinti az Egyesült Államokat, amelynek katonái Afganisztánban és Közép-Ázsiában belátnak Kína forrongó hátsó udvarába. Ráadásul Kínát már eddig is aggasztotta a Csendes-óceán (Japán, Korea, Tajvan) felől befigyelő amerikai haderő túlságos közelsége. Mi több, a közép-ázsiai térségben forrongó szunnita radikalizmus levét Kína is issza majd. És ha Peking aggódik, még inkább óvatossá válhat Oroszország. Afganisztán és Közép-Ázsia után Irak megszerzésével az amerikaiak széles félkörívben veszik körül majd Oroszország déli lágy altestét. A megerősödő francia-német-orosz tengely úgy fest, Irán és Kína külső támogatásával egészül majd ki.
Dobrovits Mihály
