Bár Tikritben a hét végén még tartották magukat a Szaddám-hű erők maradékai, a háború katonai része többé-kevésbé befejeződött. A rezsim megdőlt, és nem maradt helyette semmi. Pontosabban: a semmi maradt helyette.Aterjedelmes hiánylistát kétségkívül az iraki kormányzat vezeti, amely cakpakk eltűnt: a látszólag mindenütt jelen levő diktatúra egyszerűen felszívódott. Eltűnt a diktátor és családja, de hiányzik a rezsim magas rangú tisztségviselőinek majd mindegyike is. Idáig csak Szaddám fegyverkezési főtanácsadója, Amír asz-Szaadi tábornok adta meg magát, ő bagdadi lakásáról német tévések kíséretében vonult amerikai fogságba. A többiek egy részéről úgy sejtjük, Szíriában vannak, szombaton legalábbis oda készült családjához Irak addigi ENSZ-nagykövete. Miközben a nagykutyák ellen legalább formális hajtóvadászat zajlik, kelet-közép-európai tapasztalatainkkal nem tudjuk hova tenni a kisebb káderek eltűntét: az iraki titkosrendőrségnek mintha nem lettek volna tisztjei és besúgói.
Hol? Mi?
De eltűnt az iraki hadsereg és el a Köztársasági Gárda is, légierőstül, fegyverzetestül. Április 6. és 8. között szinte gombnyomásra szűnt meg az ellenállás, az addig kétséget kizáróan harcoló iraki csapatoknak egyszerűen nyomuk veszett. Nem tudni semmit a Moszulból kivonuló harcosok sorsáról sem: a legénységről elképzelhető, hogy egyszerűen átöltözött és hazaindult, de a hadfelszerelés hiánya aggasztó. Nincsenek meg azok a vegyi és nukleáris fegyverek sem, amelyek birtoklása jogalapot adott a háborúra - és azt sem tudjuk, érdemes-e még keresni őket, vagy itt az ideje, hogy megfontoljuk Amír asz-Szaadi tábornok kijelentését, miszerint ilyen szerszámai Szaddámnak mostanság nem is voltak. Ám ha ez így van, akkor vajon mi történt az egy évtizeddel ezelőtt még kétségkívül meglévő készletekkel?
Bagdadban megszűntek az alapvető közüzemek és közszolgáltatások, valamint a közigazgatás és a pénzrendszer. Nincs áram, víz, orvosi ellátás. Bármi legyen is Irak távolabbi sorsa, ezek újrateremtése lesz az első feladat. Az utcákon zabolátlanul fosztogató tömeg magán viseli az ostrom utáni tömegpszichózis jegyeit, lecsillapításuk a szövetségesek első nehéz próbatétele. Először kell konfrontálódni a helyi lakossággal, erre kiképzett rendfenntartó erőik azonban nincsenek. Most dől el, milyen lesz a további viszonyuk a lakossággal. Bár a szövetségesek április 15-ére, keddre Nászirijjába hívták azokat az ellenzéki erőket, amelyek szerepet kaphatnak az ország kormányzásában, a hét végén aligha tudott bárki akár egy nevet is említeni a megalakítandó Iraki Átmeneti Hatóság lehetséges tagjai közül. Márpedig e hatóság összetétele világos utalás lesz az amerikai-brit háttérrel kialakuló új rendszer bázisára is. Ha nem sikerül megteremteni az új hatalom szilárd és szélesen elfogadott támaszát, akkor az új berendezkedés aligha lesz hosszú életű. Vitatható az ország nemzetközi jogi státusa is. Formálisan Irak szabad, független, szuverén állam, amely amerikai és brit segítséggel halad a demokratikus nemzetépítés rögös útjain: mégis kérdéses, ki képviseli Irakot, ki a szuverenitás tényleges megtestesítője. Tisztázatlan az Iraki Átmeneti Hatóság jogköre, valamint az országot megszálló és de facto fennhatóságot gyakorló szövetséges erők szerepe is.
Ezzel függ össze az ország jövője is. Formálisan mindenki egyetért: Irak irányításának a lehető legrövidebb időn belül vissza kell kerülnie az iraki nép demokratikusan választott tisztségviselőihez, ugyanakkor senki sem határozta meg, milyen hosszú ez a lehető legrövidebb idő. Egyesek még a húsz évet sem sokallják, a legtöbben két-három éves megszállást feltételeznek. Aggasztó, hogy egyelőre fel sem merült: milyen legyen az ország berendezkedése. A "multietnikus" és a "demokratikus" mindenütt elhangzó kulcsszavak, ám arról még senki sem beszélt, hogy milyen konkrét hatalmi képlet felelne meg Iraknak. Általános óhaj a "kurd kérdés" rendezése; a hogyan azonban tisztázatlan.
Dollár, papa!
Az amerikai héják készek Irak után Szíria és Irán megleckéztetésére is, míg a britek inkább tágabb, regionális válságkezelést javasolnak. Jack Straw brit külügyminiszter szerint ebbe belefér a tárgyalás az Abu Mazen vezette palesztin kormánnyal, valamint a nemzetközileg elismert palesztin állam 2005-ben esedékes kikiáltásához vezető "útiterv" kialakítása, másfelől pedig diplomáciai konzultációk sora Törökországgal és az Öböl menti országokkal, de még Szíriával és Iránnal is. Afelől nem lehet kétségünk, hogy az amerikai haderő hosszabb-rövidebb küzdelem árán képes lenne legyőzni akár Szíriát, akár a lényegesen keményebb diónak bizonyuló Iránt. Ugyanakkor a Bush elnök által elfogadtatott 75 milliárd dolláros iraki hadiköltségvetésből napi háromszázmillió dollár megy el a katonák állomásoztatására és a hadianyagra. Ez az iszonyatos költség nyilvánvalóan behatárolja a további amerikai akciók lehetőségeit.
Öt török, öt török, hány ember?
Mindemellett természetesen vannak pozitív fejlemények is. Az amerikaiak elfogatóparancsot bocsátottak ki a bukott rendszer ötvennégy vezető képviselője ellen - végre megkezdődött a bűnösök néven nevezése. A britek feltárták, hogy a bászrai ellenállásban mekkora szerepet játszottak a különféle külföldi iszlamista önkéntesek, akik még tíz nappal az invázió megindulása előtt is özönlöttek Irakba. Zömmel Algériából, Tunéziából, Szíriából, Marokkóból, Jemenből és Szíriából érkeztek, az orosz sajtó kapva kapott a csecsenek jelenlétén. Brit titkosszolgálati források szerint külön elitcsoportot alkottak, őket nem lehet egy napon említeni azokkal a szedett-vedett önkéntesekkel, akik a háború előtt és annak első napjaiban Szíria és Jordánia felől érkeztek.
Észak-Irakban sikerült elejét venni a nagyobb bajnak. A kurd gerillák kiparancsolásával Kirkukból és Moszulból elhárult annak a veszélye, hogy Törökország csapatokat vezényeljen Észak-Irakba. Ankara így is a térségbe küldött tizenöt "összekötő tisztet", akik közül öt Moszulban, öt Kirkukban és öt Henry Osman tábornok főhadiszállásán teljesít szolgálatot. Ankara nem zárja ki, hogy szükség esetén további különítményt küldjön a térségbe, valamint figyelmeztette Washingtont és Londont, hogy nem tűri érdekei figyelmen kívül hagyását a térségben. A török kormányt a kurdokon és az olajon kívül a térségben élő török (turkomán) kisebbség sorsa is aggasztja. A bászrai brit erők eközben hozzáláttak a közbiztonság kiépítéséhez. Straw még rendőri erők küldését ígérte, valamint arról beszélt, hogy a bászrai brit parancsnokság kapcsolatot épít ki a helyi törzsi vezetőkkel. Ehelyett azonban egyszerűbb megoldáshoz folyamodtak. Szaddám egykori dandártábornokát, Sejkh Muzáhim Musztafa Kanaan Tamímit bízták meg a rendfenntartás megszervezésével. Jelenleg mintegy ezerfőnyi karhatalom szolgál a keze alatt. A hatalmas, Kuvaitra és Szaúd-Arábiára is kiterjedő Tamími törzs fejeként kétségkívül nagy a befolyása, ráadásul a hírek szerint, bár törzse többségében szunnita, ő maga síita. Eredetileg ő is a Baath-párt tagja volt, de miután fivérével 1994-ben végeztek a titkosrendőrség emberei, a rendszer áldozatának glóriája is feje körül ragyog. Megbízása mégis elégedetlenséget keltett a lakosság egy részében, különösen a rivális Szadún törzsben, akik ellenfelüket és a régi rendszer emberét látják benne. Ez a kinevezés, ahogy azt Geoff Hoon brit védelmi miniszter megerősítette, nem volt véletlen: London számít az exbaathisták szolgálataira.
Dobrovits Mihály
