Muktadá asz-Szadr radikális síita vezetõ és fegyveresei még tartják magukat Nadzsafban, az Imám Ali komplexumban. Más választásuk úgy sincs, hiszen
a kegyhely feladásával saját pozícióikat nulláznák le.
Hosszú ideig kitarthatnak, elvégre az amerikaiak és iraki szövetségeseik aligha kockáztathatják, hogy fegyverrel rontsanak be a szent körzetbe. Bár katonailag szinte rizikómentes lenne a vállalkozás, de végleg ellehetetlenítené az iraki konszolidáció folyamatát. Az Irak lakosságának többségét kitevõ síiták nagy valószínûséggel egy emberként kelnének fel Ijád Alláví kormányzata ellen.
És nem csak õk: Alit, a próféta unokaöccsét és kedvenc lányának (Fátima) férjét, az iszlám negyedik "igaz" kalifáját (656-661) a mozlimok többségét kitevõ szunniták is tisztelik. A különbség abban áll, hogy õk nem tekintik Alit és leszármazottait eleve kiválasztottnak, s a Próféta természetes utódainak.
A félmilliós Nadzsaf a hetvenes évekig a síiták legjelentõsebb központja volt, itt található a nagy ajatollah vezette vallási kollégium, a Hauza is. Az iszlám forradalom idején vált Nadzsaf vetélytársává - és átmenetileg tekintélyesebbé - az iráni Kum (Gom), ahol most mintegy 40-50 ezer vallástudós és növendék él (Nadzsafban kétezer). Az iraki és az iráni sía vallási elképzelései némiképpen különböznek egymástól. A legfõbb vallási vezetõ Allahtól származó autoritását az irakiak inkább szimbolikus és tanácsadó szerepnek tekintik, míg az irániak szerint ez szigorú ellenõrzési jogot jelent az államhatalom felett.
Az amerikai politika
magabiztos küldetéstudattal és határozottan megrajzolt forgatókönyvvel küldte csapatait Irakba. Csakhogy e receptet egy nyugatias mintákat követõ félperiferikus ország viszonyainak átalakítására szabták. Olyanéra, amelynek lakossága nagyjából egységes kulturális háttérrel rendelkezik, s amelyben léteznek vagy legalábbis kialakulhatnak a nyugati berendezkedésre jellemzõ érdekérvényesítõ csoportok: tulajdonosok, munkavállalók, pártok, szakszervezetek stb. Ebbõl következik az a furcsa tény is, hogy éppen a nyílt háborús cselekmények végével csúszott át a kezdeményezés az amerikaiakkal ellenséges irakiak kezébe. 'k ugyanis éppen az elvárt magatartási minták ellenkezõjét követték. Még az afganisztáni események is csak távolról nyújtottak eligazítást az iraki ügyekben. Ott ugyanis egy fanatikus vallási diktatúrát kellett elmozdítani, s akadtak az akciót katonailag támogatni is kész belsõ szövetségesek. Szaddám rezsimje pedig, bár egyszer-kétszer megkísérelt az iszlámra hivatkozni, alapvetõen szekuláris nacionalista diktatúra maradt, amely a lehetõ legkeményebb módszerekkel nyomta el a maga vallásos (fõként síita) ellenfeleit. Ebbõl adódóan a bevonuló amerikaiak jószerivel maguk engedték ki a vallási radikalizmus szellemét a palackból.
Mindezek ellenére az iraki síiták közt egyfajta radikális hatalomátvétel kísérlete is kimutatható. Az ellenfeleit, köztük Al-Khójí nagyajatollahot és Muhamad Bákir al-Hakím ajatollahot láb alól eltetetni gátlástalanul kész radikális hitszónok ugyanis mártír nagybátyja nevébõl él: formálisan, végzettség híján, nem tagja a Hauzának. Ugyanakkor sikeresen használja ki a vele rokonszenvezõ bagdadi és dél-iraki nyomorultak radikalizmusát, s jó szervezõkészségével többé-kevésbé regulárisnak tekinthetõ magánhadsereget teremtett. Ez a Dzsajs al-Mahdí, a "Mahdi hadserege". Jó érzékkel épít arra is, hogy az iraki síita klérus formális vezetõjének számító Szísztání nagyajatollah nem pusztán távol tartotta magát a napi politikától, de illegitimnek is nyilvánította az amerikai jelenlétet.
Az amerikai csapatok április 18-án jelentek meg Nadzsaf körül, hogy ellensúlyozzák a már hivatalosan is gyilkosságra való felbujtással vádolt Asz-Szadr kontrollálhatatlanná vált erejét. Augusztus 8-án jelentette be az iraki kormány védelmi minisztere, hogy a kormányerõk mindenképpen csatlakozni fognak az amerikaiakhoz, továbbá azzal vádolta Asz-Szadr milicistáit, hogy Irántól kapnak fegyvereket. Egyúttal bejelentette azt is, hogy Bászra, Kúfa és
Nászirijja milicistái
is mind Nadzsafba gyûltek. Azóta az amerikaiak és az iraki kormányerõk nem merik megrohamozni a síita milicistákat (illetve az Imám Ali komplexumot). Ehelyett a mind szorosabb ostromzár taktikájával próbálkoznak. Ezt a milicisták a saját erejük elismeréseként, szinte gyõzelemként ünneplik. Eközben az iráni kormányerõk megkíséreltek tárgyalásokat kezdeni Muktadá asz-Szadrral és milicistáival, felkínálva nekik a büntetlenség s a választási részvétel lehetõségét. Ezzel azonban nem kívántak élni. Vélhetõen azért nem, mert tudják, hogy a tekintélyes létszámú milícia - beleértve hátországát - csekély erõ a szavazóurnáknál, illetve a Muktadá asz-Szadr által hirdetett, iráni típusú, abszolút vallási tekintélyre épülõ, egységes és arab jellegû Irak aligha lenne elfogadható a lakosság jelentõs részének. A hét végén felröppentek olyan hírek is, hogy a síita milícia átadná a komplexum felügyeletét Asz-Szísztáni ajatollahnak, ez azonban nem jött össze. A szentély körzetén kívül ugyanis a síita milícia már aligha állhatna ellen a lényegesen jobban felfegyverzett ellenfeleinek. Különösen, hogy a Muktadá asz-Szadr álta jósolt nagy felkelés egyelõre nincs sehol, a civil lakosság kifejezetten passzív, kivárásra és túlélésre játszik. Az ostrom így is tekintélyes véráldozattal jár, csak a hét végén negyven halálos áldozatot jelentettek Nadzsafból és Kúfából. Még nem lehet tudni, mi az igaz a síita milícia fõparancsnokának, Sajkh Ahmad Sajbánínak hétfõ reggeli bejelentésébõl, miszerint a komplexumot is amerikai találat érte.
Irak pacifikálása tehát még várat magára. A nadzsafi akció sikeres befejezése még nem jelentené azt, hogy a síiták vezetõi elfogadják az ideiglenes kormányt. Ráadásul a síiták korántsem a legproblematikusabbak, hiszen õk elfogadják az egységes Irakról szóló elképzeléseket, legfeljebb csak annak vezetésérõl és az abban játszott szerepükrõl tér el (igen nagy mértékben) a véleményük a bagdadi kormányerõkétõl. Az igazi kemény dió az egyelõre csendes önállóságot élvezõ északi, kurd közösségek visszavezetése lesz az iraki haza kebelébe.
Dobrovits Mihály
