A hét végén népszavazás volt Cipruson az ország egyesítéséről. A lehetőséget, hogy a sziget egységes államként lépjen az EU-ba, a török lakosság kétharmada támogatta, ugyanennyi görög pedig elutasította.
H
A politikában nem osztanak fair play díjat. Így Mehmed Ali Talat ciprusi török miniszterelnök is legfeljebb azzal vigasztalódhat, hogy a neve a tiszteletre méltó européer politikusok névsorában fog szerepelni a jövő tankönyveiben. Ezzel szemben "nemzetközileg elismert" görög kollégája, Taszosz Papadopulosz, ez a hajdani EOKA-terrorista és vérbeli politikai hazardőr egyelőre egyedül masírozhat be az Európai Tanácsba.
Igazság szerint persze nem bársonyszék, hanem a hágai priccs járna neki, hiszen elődjével, Glafkosz Kleridesszel együtt tagja volt a sziget etnikai tisztogatását céljául kitűző terrorszervezetnek, az EOKA-nak. Kleridesz és Papadopulosz előélete semmiben sem különbözik Biljana Plavsic, Radovan Karadzic, netán Ratko Mladic előéletétől. Amíg Carla del Ponte elszántnak tűnik abban, hogy legalább a holtak nevében igazságot követel (persze kérdéses, hogy ezzel mit érnek a holtak), addig a Kleridesszel szemben a brit koronát képviselő ügyész, nevezett Rauf Denktas túlzottan is porcelánnadrágos úriemberként viselkedett.
Ez a párhuzam különösen fontos abból a szempontból, hogy tudnunk kell, Ciprus, Bosznia, a Szandzsák és Kosovo ugyanannak a problémakörnek a részei. Nevezetesen annak, hogy mi lesz a sorsa az Oszmán Birodalom hagyatékaként a Balkánon és a Kelet-Mediterráneumban, általában ortodox keresztény környezetben maradt mozlim lakosságnak. Amikor megindult a balkáni reconquista, e közösségek egy jelentős része visszahúzódott a szultáni hatalom megmaradt határai közé. (Ezt az iszlám hagyománya támogatta is.) Akik maradtak, azokat, származásuktól függetlenül, az új hatalom megkísérelte "idegen testté" nyilvánítani, jobb időkben identitásuk feladása, a kivándorlás, illetve a fizikai megsemmisülés alternatívái közt hagyva nekik választást, rosszabb korszakokban pedig eleve határozva a sorsuk felől. Mindehhez az szolgáltatott volna erkölcsi alapot, hogy az új államok, úgymond, a saját etnikai területüket tisztították meg az idegen megszállás hordalékától. A XIX. század első harmada és a XX. század közepe között ez az érvelés többé-kevésbé sikeresen működött. Bosznia, Kosovo és Ciprus voltak azok a területek, amelyeken a nemzetközi közösség megakadályozta ezt a folyamatot.
Cipruson az a furcsa helyzet alakult ki, hogy a görög közösség nemzetközi presztízse mindeddig elégnek bizonyult arra, hogy az általuk a sarokba szorított török közösséget megfosszák a nemzetközi legitimitás lehetőségétől. A dél-ciprusi kormányzat sokat hangoztatott érve, miszerint az Észak-ciprusi Török Köztársaság a nemzetközi elismertség hiányából adódóan nem lenne állam, nyilvánvalóan tarthatatlan. Az 1933. december 26-án aláírt montevideói konvenció (http://www.yale.edu/lawweb/avalon/intdip/interam/intam03.htm) első cikkelyének értelmében ugyanis az állam mint nemzetközi jogalany létének mindösszesen három kritériuma van, nevezetesen, hogy állandó népessége legyen, meghatározott területtel rendelkezzék és képes legyen kapcsolatba lépni más államokkal. Ami a nemzetközi elismerést illeti, ugyezen konvenció harmadik cikkelye leszögezi, hogy az állam politikai léte független annak nemzetközi elismertségétől, továbbá az állam jogává teszi, hogy már a nemzetközi elismerés előtt védelmezze integritását és függetlenségét, gondoskodjék fennmaradásáról és jólétéről, a neki tetsző módon szervezze meg önmagát, törvénykezzék az érdekében álló dolgokról, megszervezze közszolgálati intézményeit, továbbámeghatározza bíróságai jogszolgáltatását és joghatóságát.
Mindezekből a napnál világosabban következik, hogy az Észak-ciprusi Török Köztársaság állam, még akkor is, ha a dél-ciprusi kormányzat mindeddig sikerrel volt képes megakadályozni nemzetközi elismertetését. Az egyenlet másik oldalán pedig tökéletesen igaz az a török állítás, miszerint a Ciprusi Köztársaság voltaképpen csak a sziget görög lakosságát képviseli, a sziget teljes lakosságának képviseletére aligha tarthat igényt. Előbbieknek viszont kétséget kizárólag legitim a kormányzata. Ez az állapot, szemben a görög fél állításával, nem 1974-ben, a török csapatok (egyébként a zürichi-londoni jegyzőkönyvek értelmében tökéletesen legitim) partraszállásával következett be, hanem már 1963-ban, amikor a görög többség felrúgta az 1960. évi paritásos alkotmányt, illetve 1967-ben, amikor a görög többség provokációi nyomán az akkori nemzetközi békefenntartók elfoglalták a ma is létező Zöld Vonalat.
Ebből következik az is, hogy a múlt szombati, történelmi jelentőségű népszavazással a görög többség és nacionalista kormányzata nem tett mást, mint tiszteletre méltó realitásérzékkel elismerte, hogy korábbi döntései nyomán negyven éve nem ura a sziget egészének. A nemzetközi közösségnek pedig semmi oka nincs arra, hogy ne tartsa tiszteletben a ciprusi görögök azon, a népszavazáson kifejezett óhaját, hogy nem kívánnak egy államban élni a ciprusi törökökkel. Döntése egyúttal a jelenlegi Zöld Vonalat az EU külső határává is tette, az tehát nemzetközileg elismert határvonallá vált. Ugyanakkor viszont nincsen semmi okunk arra sem, hogy a (Dél-)Ciprusi (Görög) Köztársaság által megtagadott török közösséget továbbra is a nemzetközi politika páriájának tartsuk.
Az elkövetkező fél év ciprusi történései nyilvánvalóan két tengely mentén alakulnak majd. A nemzetközi politikának számot kell vetnie az új helyzettel, s megoldást kell találnia arra, hogyan illessze be Észak-Ciprust a nemzetközi közösségbe. Bár az önálló államként való elismertetés minden feltétele adott, borítékolhatjuk, hogy a dél-ciprusi kormányzat egy ideig még sikerrel lesz képes azt megakadályozni. Az azonban várható, hogy az ENSZ és az EU feloldják a sziget északi felére kivetett embargót, továbbá az EU 250 millió eurós gyorssegélyt is kilátásba helyezett Észak-Ciprus számára. A teendők megbeszélésére Brüsszelbe várják Mehmed Ali Talat észak-ciprusi török miniszterelnököt.
Az észak-ciprusi politika jelenlegi legnagyobb veszélye az, hogy a voltaképpen fölényes erkölcsi győzelmet hozó népszavazás után kormányválság tör ki. A korábban egymás ellen kampányoló Rauf Denktas köztársasági elnök, aki a "nem" híve volt, és Mehmed Ali Talat miniszterelnök egyaránt győztesnek érezhetik magát. Talat fölényesen meggyőzte a ciprusi törököket, ugyanakkor az Ankara által lemondásra felszólított Denktas joggal hivatkozhat arra, hogy mégis igaza volt, felesleges a ciprusi görögök jóakaratában bízni. ' ugyanis éppen a török ciprióták ez irányú keserű tapasztalataira hivatkozva érvelt az Annan-terv elutasítása mellett.
A kormányválság első szelei azonban máris érezhetők. A kisebbik koalíciós partner, a Serdar Denktas (Rauf fia) vezette Demokrata Párt két képviselője ugyanis kilépett pártjából, így a koalíció kisebbségbe szorult az észak-ciprusi parlamentben. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy az új és váratlan helyzet közös platformra hozhatja az idáig egymás ellen politizáló Rauf Denktas köztársasági elnököt és Mehmed Ali Talat kormányfőt.
A jelenlegi ciprusi válságnak tehát súlyos következményei lesznek a nemzetközi politikában. Gyanítható, hogy momentán Tajvanon nem kevesen gyakorolják, hogy kell a klasszikus kínai írásjegyekkel leírni Észak-Ciprus nevét...
