Dobrovits Mihály: A köztársaság lebontása ellen

  • Dobrovits Mihály
  • 2004. június 10.

Publicisztika

Eredetileg úgy gondoltam, szimpla olvasói levéllel intézem el a Narancs múlt heti számának publicisztikáját (Benczes István - Szentessy Kisztián: Magyar tánc - borotvaélen, prímás nélkül, Magyar Narancs, 2004. június 3.), melyben megemlítettem volna azt is, hogy a pacta sum servanda kifejezés értelmetlen, olyasfélét jelentene latinul, hogy "én betartandó szerzõdések vagyok" (és néha rablórömit játszom magammal).

Eredetileg úgy gondoltam, szimpla olvasói levéllel intézem el a Narancs múlt heti számának publicisztikáját (Benczes István - Szentessy Kisztián: Magyar tánc - borotvaélen, prímás nélkül, Magyar Narancs, 2004. június 3.), melyben megemlítettem volna azt is, hogy a pacta sum servanda kifejezés értelmetlen, olyasfélét jelentene latinul, hogy "én betartandó szerzõdések vagyok" (és néha rablórömit játszom magammal).

Ám ahogy eltöprengtem a szerzõk gondolatmenetén, rá kellett jöjjek: súlyosabb a baj, mintsem hogy néhány frivol megjegyzéssel el lehessen intézni. A cinizmusnak az a foka, amely az írást jellemzi, nálam már általában kicsapja a biztosítékot. A félparlamentáris, tekintélyuralmi modell költséghatékonysági alapú propagálása a "korrupt demokrácia" ellenében utoljára a harmincas évek jobboldali sajtójában volt szalonképes mifelénk.

H

A szerzõk fejtegetésüket avval kezdik, hogy "a listás és vegyes választási rendszerek a plurális (angolszász típusú) választási rendszerekkel szemben nem segítik elõ az államháztartás konszolidálását", mivel "a pártlistás választási rendszerben a politikusok csak kollektíven, míg plurális rendszerekben egyénileg is elszámoltathatók." Eszerint az arányos választási rendszerekben a pártok automatikusan a választói tömegek teljes vertikumának vakítására törekszenek, ez pedig szükségszerûen vezet a kontrollálhatatlan költségvetési hiányhoz. Benczes és Szentessy azonban nem elégszik meg azzal, hogy azt a first past the post rendszert reklámozza, amelyben a szavazatok akár 30 százalékával abszolút parlamenti többségre lehet szert tenni. Így folytatják levezetésüket: "Elnöki típusú kormányzás eseten a törvényhozásban a többség nem garantálható, s inkább konkrét ügyekhez kötõdik: ennélfogva a parlament nem szavazógépként mûködik." "A nagy közkiadással járó és széles tömegeknek szánt programok ebben a modellben nem preferáltak. Nem meglepõ, hogy a választási rendszer reformja a listás rendszer felõl a plurális modell irányába, illetve a konszenzuális demokráciák felõl az elnöki típusú rendszerek felé a közkiadások szintjét a GDP 5-10 százalákával csökkenti. A magyar alkotmányban elõírt konszenzuskényszer nemzetközi összehasonlítások alapján tehát jelentõs pénzeket emészt fel. Így mulat a magyar."

Tekintve, hogy az mégsem várható, hogy a köztársasági elnök úr fehér lovára szállva romantikus külsõségek közt jelentse be a korrupt demokrácia végét, s jelenleg egy árva Pilsudski sem készülõdik, hogy a három órakor felszolgálandó kései ebédig elzavarja a kormányt, közgazdász szerzõink végül kompromisszumkészeknek mutatkoznak. Maradhat a (konszenzusos) demokrácia, de csak a rossz gyerekeknek szabott szigorú feltételekkel - voltaképpen a konszenzusos demokrácia szabályainak nyílt kijátszásával. E feltételek közül a legfontosabb az utolsó: "Parsifal álmainak legmerészebbike azonban az volna, ha felállhatna az a Pénzügykutató Rt. munkatársai által már pedzegetett fiskális hatóság (melynek szükségességérõl mind többen meg vannak gyõzõdve az EU-ban is). Ez a szakértõkbõl álló intézmény az államháztartás jellemzõ makromutatóit, kiemelten az adósság állományát figyelné, és ezzel összhangban kötelezõen elõírná az éves hiány (urambocsá': a többlet) nagyságát a parlament és a kormány számára. Gyakorlatilag úgy mûködne, mint a független jegybank. Az általa megszabott keretek között azután a politika a demokratikus eljárásoknak megfelelõen már úgy alakíthatná adózási rendszerét és kiadási oldalát, ahogy neki tetszik. Már csak azért is érdemes volna errõl komolyan elgondolkodnunk, mert könnyen lehet, hogy mire hazánk az eurózóna tagja lesz, már minden klubtagnál mûködik majd ehhez hasonló szervezet."

H

E szöveget boncolgatva elemzésünket érdemes két tengely mentén folytatnunk. Az egyik a merész rabulisztika: a fiskális hatóság lehetõségét a Pénzügykutató munkatársai már "pedzegetik", és "a szükségességérõl mind többen meg vannak gyõzõdve az EU-ban is", tehát "könnyen lehet, hogy mire hazánk az eurózóna tagja lesz, már minden klubtagnál mûködik majd ehhez hasonló szervezet". Na, ja. Amit mi elképzelünk, az a biztos európai jövõ. Azt persze, hogy e hatóság gondolatát "az EU-ban" kik, hol, milyen jogkörben "pedzegetik", nem tudjuk meg.

Ami a javaslat tartalmát illeti, világos, hogy a parlament és pártjai jobb híján folytathatják demokratikus játszadozásaikat, de csak bizonyos költségvetési keretek közt, melyeket egy bölcs grémium határoz meg. Bár zsenge kamaszkorom óta az a legfõbb bajom a platóni modellel, hogy nem tudom, ki és minek alapján választaná ki a kiválasztottakat, a jelen esetben a szövegbõl kiolvasható: a Pénzügykutató Rt. szakemberei vállalnák magukra ezt az embert próbáló feladatot. Azaz, egy magáncég együttes döntési, de még inkább ellenõrzési és vétójogot nyerne a Magyar Köztársaság népszuverenitásának legfõbb szervével szemben.

H

Ez a logika nem áll olyan rettentõ messze a jobboldal demokráciaellenességétõl. A jobboldal korifeusai már az Antall-korszak óta hirdetik, hogy a "nemzeti egységet" szétaprózó pártok helyett egyéni képviselõi rendszerre van szükség az erõs államfõi (illetve kormányfõi) hatalom mellett. 'k annyiban lojálisabbak, hogy a demokratikusan választott népakaratot nem holmi agytrösztök, hanem egy korporatív második kamara révén tartanák kordában, amelynek összetétele minden bizonnyal szélesebb és átláthatóbb lenne, mint a fõokosokból álló hatóságé. Ugyanakkor mind a két érvrendszer abból indul ki, hogy a konszenzusos demokrácia kontinentális európai modellje Magyarországon nem alkalmazható. Miközben a jobboldal érvelését általában a "nemzeti hagyomány" csipkéjébe burkolja, addig a jelenleg Magyarországon baloldalinak nevezett tábor hangadói a "modernizáció" fátylára vetítik ki a maguk - legtöbbször rosszul értett - angolszász példáit. Ebbõl a magyar elitek mindinkább korreláló Európa-ellenessége következik. Az Európai Uniót nemcsak azért lehet szidni, mert elnyeli nemzeti hagyományainkat, hanem azért is, mert nem teljesíti azon vágyképzeteinket, amelyek legszívesebben az Egyesült Államok valamiféle kelet-atlanti fiókvállalkozását látnák itt kifejlõdni. Ennek a hozzáállásnak általában megvan az a pikáns és paradox vonása, hogy modernizációs példáiban elõszeretettel hivatkozik Chile, Hongkong netán Szingapúr tekintélyelvû példáira. Mindezekkel párhuzamosan pedig illõnek tartja vérbe gyalázni Európa vezetõ demokráciáit - mintha legalábbis Párizs és Berlin kilincseltek volna a Bem téren, hogy lécciléccilécci, csatlakozzunk már az Európai Unióhoz.

H

Operettország ócska tréfái - legyinthetnénk az egészre, ha nem kellene nap mint nap szembesülnünk azzal a ténnyel, hogy állítólagos gazdasági, még inkább fiskális realitások ürügyén a lehetõ leghajmeresztõbb támadásokat lehet intézni a demokratikus jogállamiság eszméje ellen. Legalább ennyire borzasztó az, hogy a rendszerváltás tizenötödik évében még mindig magyarázni kell a napnál is világosabb tényt: a társadalom mûködése nem redukálható egyszerû pénzügyi-hatékonysági mutatókra. Ha valaki errõl elfeledkezne, javaslom, idézze fel magában a téli szlovákiai éhséglázadások képeit, továbbá az ezekkel a képekkel szorosan összefüggõ nyugat-európai rettegést attól, hogy az unió bõvülésével az õ nyakukba szakad a kelet-közép-európai szennyes. Némi malíciával azt is mondhatnám, ha megszorításokkal és fûnyírással fellendülést lehetne elérni, akkor az elmúlt negyedszázad honi tapasztalatai után már rég itt lenne a Kánaán.

Ám valamiért még sincs itt. A társadalom bajait nem lehet egyszeri vagy sokszori áldozattal orvosolni. Sõt, az (emberileg oly sokszor nagylelkû) lemondás éppen nem a gyarapodás irányába hat. Spórolással nem lehet meggazdagodni. Még rosszabb hír, hogy a sokkoló megszorítások nem gyengítik, hanem erõsítik a társadalom diszfunkcióit. Kialakul a társadalmi közmegegyezés: a kiszámíthatatlan ellen minden eszköz megengedhetõ, az állammal, illetve az adófizetõk közösségével szemben mindenki úgy védekezhet, ahogy tud. A közjó fogalma elvész, a közteher pedig azok vállára kerül, akik nem tudnak tõle megszabadulni. Korántsem bizonyos azonban, hogy õk a leginkább teherbírók.

Ez a mind élesebben kirajzolódó képlet a múltba visz minket vissza. A magukat Angliába álmodó arisztokraták, a kardcsörtetõ Pató Pálok és a robotoló Tiborcok társadalmába. Márpedig Bessenyeitõl és Kazinczytól Eötvösön át Bibóig a magyar szellemi élet valahány nagysága küzdött azért, hogy a magyar szellem és a magyar társadalom fejlõdésének menetét hozzáigazítsa a kontinenséhez. Most viszont éppen az számít sikeresnek, aki megkérdõjelezi ezt a folyamatot.

H

Magyarország az Európai Unióban végre stabil kikötõre lelt. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy 2004. május 1-jén csak elkezdõdött egy hosszú adaptációs folyamat. Ennek az adaptációnak csak egy, jószerivel lényegtelen része, hogy mennyiben használhatjuk személyi okmányainkat koldusbotnak, avagy sikerül-e holmi pillanatnyi gazdasági racionalitások árán tovább rontanunk amúgy is szerencsétlen demográfiai mutatóinkat. Ha valakinek annyiban áll a saját európaisága, hogy immáron legálisan mehet külföldre mosogatni, azt valószínûleg nem is érdemes itthon tartani. Az ország beilleszkedésén ez nem sokat változtat. Ugyanakkor nem csak akkor érhetnek minket kínos meglepetések, amikor a nemzeti sértettségbe belehülyült Magyarország permanens duzzogópartit rendez saját magának. Legalább annyira csalódni fogunk, amikor azt hisszük, módunkban áll az uniót megváltani és a saját ötleteink szerint berendezni. A kényszervállalkozói szerzõdések és az eva kapcsán már megtanulhattuk, Magyar Miska leleményessége nem mindig találkozik az unió helyeslésével. Természetesen magyarázhatjuk majd, hogy mi voltaképpen csak az unió elõtt járunk, de félõ, hogy a kellõ szögben felszaladó szemöldökök hamar zavart dadogássá változtatják a délcegnek induló feleletet.

Neked ajánljuk