Katonai erejét tekintve Iránnak aligha lehet félnivalója. Háromszázezres szárazföldi hadseregét 14 500 fõnyi hadiflotta és harmincötezres légierõ támogatná, nem szólva a szintén háromszázezernyi önkéntes iszlám gárdistáról. Természetesen az iszlám köztársaság békeidõben nem tart fegyverben ekkora állandó haderõt, e számok 1987-re, az iraki-iráni háború csúcspontjára voltak jellemzõk. Jól mutatják viszont, hogy kemény dióba haraphat, aki Iránra feni a fogát.
Irán más
Az Egyesült Államok vezette koalíciók csapásai alatt pillanatokon belül összeomlottak a helyi diktatúrák. Afganisztán és Irak már évtizedek óta a nemzetközi közösség páriájának számított, szinte mindenki óvakodott kapcsolatot tartani velük. Gazdaságuk összeomlott, civil társadalmuk nem létezett, s a hatalmat úgy-ahogy kézben tartó totalitárius rendszerek csak az ország egy részét tudhatták a magukénak.
Irán azonban nem ilyen ország. Gazdasága, ha nem is virágzik, kielégítõen mûködik ahhoz, hogy az összeomlás és a nyomor ne fenyegesse a lakóit. A GDP növekedése az elmúlt két évben 6-7 százalék volt, s a szakértõk ezt tartós tendenciának ítélik. A hanyatlás nem is illene össze azzal a ténnyel, hogy Irán a világ második legnagyobb olaj- és földgázkészletének a birtokosa. Az utóbbi idõk felfedezéseivel jelenleg a világ olajkészleteinek 9, földgázkészleteinek 15-17 százaléka felett rendelkezik. A gazdaság teljesítménye összességében meghaladja a százmilliárd dollárt. A szénhidrogénekbõl származik exportbevétele 80-85 százaléka, az állami költségvetés fele és a GDP negyede. A szénhidrogénexportból Irán 2004-ben 27,5 milliárd dollárra számíthat, ez 3,5 milliárd dollárral haladhatja meg a tavalyi hasonló bevételeit. Irán technológiai exportõrré is elõlépett, fõként a nyelvileg rokon s koldusszegény Tádzsikisztán irányába. (Teherán 400 millió dolláros közremûködésével fejezik be a Tádzsikisztánban 1989 óta épülõ szangtudái vízi erõmûvet.) Igaz, más tekintetben az ország aligha dicsekedhet hasonlóan délceg eredményekkel, a nem szénhidrogénekbõl származó exportbevételei nem érik el az évi ötmilliárd dollárt.
Teherán Amerika minden nyomásgyakorlási kísérlete ellenére sem vált a nemzetközi közösség kitaszítottjává. Normális diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatokat tart fenn az Egyesült Államokon és Izraelen kívül világ legtöbb országával. Ami az iráni iszlám rezsim jellegét illeti, a nemzetközi politológiai szakirodalom szerint a tekintélyelvû, de nem totalitárius minõsítést kaphatná. Létezik civil társadalom, léteznek politikai mozgalmak és alkotmányos intézmények, még ha szoros keretek közt kell is élniük. A rezsim szilárdan a kezében tartja az ország és a társadalom egészét. S ha a lakosság többsége bõvítené is szabadságjogait, nincs komoly erõ, amely ezt valamely külsõ hatalom beavatkozásával képzelné el. Éppen ellenkezõleg, már az iraki-iráni háború is megmutatta: az irániak, ha kell, politikai elkötelezettségüktõl függetlenül is készek harcolni hazájukért.
Milyen Irán?
A belpolitikai folyamatokat szokás úgy bemutatni, mint a "keményvonalas mullák" és a "reformisták" küzdelmét. E fõ vonalaiban igaz képlet közelrõl nézve korántsem ilyen egyszerû. A reformpárt élén is vallástudósok állnak, s a konfliktusok a körül jegecesednek ki, hogy ki mennyire tágítaná az iszlám forradalom által kijelölt határokat. Erõszakkal azonban jószerivel senki sem akarja bolygatni õket; az iszlám köztársaság kereteinek szétfeszítése az ország széteséséhez vezetne. Ugyanakkor távolról sem mindegy, hogy ki milyen szerepet szán a klérusnak, illetve az élén álló imám által gyakorolt velayet-e faqíhnak, a vallásjogi vezetésnek. (A síita iszlám tanítása szerint Ali, illetve követõi, az imámok Allah által felhatalmazott látható fejei és iránymutatói a hívõk közösségének. A tizenkettedik imám, a mahdí visszatértéig az imámok szerepét a klérus vezetõi gyakorolják, ez a velayet-e faqíh.) Az iszlám forradalomig ez a szerep elsõsorban erkölcsi volt, Khomeini azonban a valódi politikai hatalom forrásává tette.
Irán lakóinak legalább háromnegyede büszkén vallja magát az õsi iráni kultúra örökösének. Az összlakosság 51-58 százalékát alkotó perzsák jobbára az ország középsõ, sivatagos területeinek oázisaiban koncentrálódnak, míg a termékeny területek és a természeti kincsek inkább a nemzetiségek lakta peremterületeken találhatók. Az 1979-es iszlám forradalom egyik döntõ momentuma volt, hogy a sah nacionalista diktatúrája után a síita iszlám és az iráni hagyomány kettõsségén alapuló, a lakosság túlnyomó többsége által közösen vállalható identitást adott az országnak.
A Mohammad Khatamí elnök vezette reformerõk és a konzervatívok közti feszültség ugyanakkor kétségtelenül élesedik - valószínûleg épp a kezdõdõ gazdasági fellendülés hatására. Jól példázta ezt a török-osztrák Tepe-Akfen-Vie (TAV) konzorcium által épített 475 millió dolláros presztízsberuházás, a Teherántól 45 kilométerre elterülõ Imám Khomeini Nemzetközi Repülõtér megnyitása körüli huzavona is. A repülõtér elsõ terminálját idén májusban adták volna át a forgalomnak, ám a katonák erõvel megakadályozták a szerintük "Irán biztonságán és nemzeti büszkeségén foltot ejtõ" "idegen" beruházás üzembe helyezését. A repülõteret végül az állami légitársaság irányításával sikerült megnyitni. A kormányzat "illegálisnak" minõsítette a gárdisták akcióját, kártérítést helyezett kilátásba, és kitart amellett, hogy a repülõtér második terminálját is ugyanez a konzorcium építse meg. A hadsereg meg ahhoz ragaszkodik, hogy az érvényes törvények értelmében ez a szerzõdés - biztonsági okokból - nem jöhet létre. Bár egyes magyarázatok szerint a konzervatívok a szerintük túl barátságos török-izraeli viszony okán léptek fel ilyen elánnal, hihetõbb, hogy a konzervatív erõk - februári törvényhozási gyõzelmük után - már a 2005-ös elnökválasztásra treníroztak akciójukkal. A küzdelem tétje az, hogy mi történjék a magas olajjövedelmeknek köszönhetõen prosperáló iráni gazdasággal: megnyíljék-e a külföldi befektetõk elõtt, vagy tovább uralkodjék az országban az iszlám törvényekkel és a nemzeti büszkeséggel magyarázott tisztes szegénység. Irán a politikai küzdelmek vámján akár el is veszítheti azt, amit a gazdasági fellendülés révén keresett. Pedig a népességrobbanás miatt az elkövetkezõ idõben évente legalább nyolcszázezer munkahelyet kellene teremteni csak ahhoz, hogy a jelenlegi magas munkanélküliségi ráta ne emelkedjék tovább.
Modernizációs stratégiák
Az ellentétek mögött tehát konkrét gazdaságpolitikai felfogásbéli eltérések éppúgy találhatók, mint a modernizációs stratégiák különbözõsége. Az elemzõk hajlamosak figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy az iráni iszlám forradalom - az állagmegõrzõ pakisztáni diktatúrával és a modernizációellenes afganisztáni tálib rezsimmel ellentétben - már hatalomra kerülésekor határozott modernizációs programot hirdetett. A forradalmat elõkészítõ gondolkodók, Dazsál Áli Ahmed, Dr. Ali Saríatí és társaik Párizsban szopták a baloldali radikalizmus és az egzisztencializmus eszmei emlõit; meggyõzõdésük szerint az iszlám forradalom hatására magához tért Irán (s általában az iszlám eszmerendszer) alkalmas lehet arra, hogy a "két sárkány" (Amerika és a Szovjetunió) meg az északi kapitalizmus által gúzsba kötött Dél, azaz a harmadik világ felszabadító erejévé legyen. Ez az ideológiai konstrukció nem sokban különbözik Teng Hsziao-ping híres 1974-es beszédétõl, amelyben a kínai vezetõ meg-hirdette a maga "három világrendszer" elméletét.
Bár a világ elnyomott nemzetei éppúgy nem siettek Irán védõszárnyai alá, ahogy (kevés kivételtõl eltekintve) Mao Ce-tung vörös zászlaja is hidegen hagyta õket, Iránban az iszlám forradalom valóban modernizációt hozott. Nem mintha az iraki-iráni háborúba süllyedt rezsimnek sok választása lett volna. A túlélés egyetlen záloga az erõltetett képzés volt, ezen belül a hirtelen fontossá lett nõi munkaerõé is. A háború utáni másfél évtized reformküzdelmei (a klérus kamarillaharcán kívül) viszont éppen azzal függtek össze, hogy az ország a társadalmi problémáit a konzervatívok javasolta úton oldja-e meg, azaz a szabadpiac korlátozásával, az állami munkahelyteremtéssel és a nõk kivonásával az oktatási és munkaerõpiacról, vagy a szabadpiaci nyitással, vállalva annak minden hátulütõjét.
Csapok, papok
Ez a kétféle tónus jól kiütközik az iráni vezetésnek a legutóbbi válsággal kapcsolatos reakcióin is. A mérsékeltebb kommentárok üdvözlik az Európai Unió jószolgálati közbenjárását, és arról igyekeznek biztosítani a világot, hogy a búsahri nukleáris program békés célokat szolgál. Ez nagy valószínûséggel igaz is, mivel ha Iránnak bármiféle, a világ elõl eltitkolni való fegyverzete van, akkor azt a Teherántól harminc kilométerre délnyugatra fekvõ parcsini titkos kísérleti bázison dugdossák. Miközben Teherán alkalmasint ígéretet tesz Búsahr megnyitására, a Parcsin ellenõrzésére vonatkozó kérdéseket a leghatározottabban elutasítja. Legalább ennyire jellemzõ, hogy a helyi sajtóban rendre hallani olyan hangokat is, amelyek az olvasót bonyolult történeti példázatok segítségével világosítják fel arról, hogy a közvetíteni igyekvõ brit-francia-német trojka tagjai voltaképpen az Amerika csatlósaivá vált egykori gyarmatosítók, illetve hogy a Nyugat úgy viselkedik, mint a Szászánida királyok Iránban: elzárja a néptõl a tudás csapjait. Az iráni sajtó Abdul Kalam indiai elnök szavait is idézte, aki szerint a Nyugat minden politikai és jogi eszközt meg fog ragadni, hogy az egykori harmadik világ feltörekvõ tagjait visszaszorítsa félperiferikus helyzetükbe.
E szavak egy része olcsó propagandafogás, más részük kemény piaci igazság. Ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy a versenyhátrányok leküzdésének nem az elzárkózás és a nukleáris arzenál fejlesztése a megfelelõ módja.
Dobrovits Mihály
