- minek -

Erlend Oye tán az elektronikus/popzenei világ egyik legkedvesebb, leginkább szeretni való csodagyereke, aki - s ezt nagy örömmel látjuk - egy pillanatra sem képes abbahagyni önként vállalt, igényes népszórakoztatói misszióját. A világ némileg vájtabb fülű része még az akusztikus/folkos Kings Of Convenience duóból ismerhette meg - no és persze sűrűn vállalt vendégszereplései nyomán. Némely Röyksopp-slágerek (Remind Me, Poor Leno) előadójaként is találkozhattunk a jó torkú norvéggel, aki emellett még számtalan produkcióhoz adta hangját (Ash, DJ Hell, Phonique, hogy csak néhányat említsünk). Azt már csak mintegy mellékesen említenénk, hogy 2003-ban készített egy remek szólóalbumot (minden számot más elektronikus zenei producerrel), majd a következő évben egy egekig magasztalt Dj-Kicks-szelekciót, amelynek sajátossága, hogy Erlend saját vokáljával (többek között klasszikus popszámok ihletett a cappella feldolgozásaival) turbósította fel a mixbe vagdalt zenei nyersanyagot.

A Röyksopp tíz évvel ezelőtti feltűnése idején még némi túlzással úttörőnek számított a skandináv elektropopszíntéren, mely azóta örvendetes módon benépesült - nagy a verseny, sok a konkurens, s nem biztos, hogy a régi, múló érdemekből meg lehet élni.

Jeremy Greenspan már jó évtizede írja sajátos hangulatú számait - az első időkben még a (kép)regényes álnevű Johnny Dark volt az alkotótársa, ám mire befutott a duó, már a korábbi technikus, Matthew Didemus szerepelt a helyén. Első két albumuk egyaránt nagy és megérdemelt sikert aratott, a fiúk pedig többek között remekbe szabott remixekkel (a Mobius Bandnek és Sally Shapirónak készített átiratokat bízvást betehetik a leendő emlékalbumba), valamint vendégszereplésekkel öregbítették hírnevüket (Greenspan énekel például Morgan Geist tavalyi, Double Night Time című fajsúlyos elektropopalbumán).

A jó ideje már egyszemélyes intézményként fungáló Andrew Eldritchet és munkásságát igen sokan kedvelik - annak dacára, hogy a kilencvenes évek eleje óta semmit nem publikált. Jórészt a nyolcvanas években, a legtermékenyebb alkotói időszakában született dark/goth rock "slágerein" viszont nem fog az idő - hogy a dalokat rendre más és más zenészekkel együtt írta, akiket azután sorra elvert maga mellől, már egy másik történet. Amúgy a publikálási szünet nem jelent egyben alkotói válságot:

Vajon mit csinál egy zenekar, amely minden mérvadó vélemény szerint jó két évtizede volt alkotói ereje teljében? Jelen esetben ez hülye kérdés: előre eladott telt házak mellett koncertezik, és megcsinálja a tizenkettedik albumát - szokás szerint abban a reményben, hogy az eleve (meglehet oktalanul) mindenevőnek feltételezett elfogult rajongókon kívül másoknak is tetszeni fog.

Feltették már maguknak azt az elsőre morbidnak tűnő kérdést, mit is szeretnének hallani halálos ágyukon, s hogy mi szóljon majd a búcsúztató alatt. Nos, a Get Physical kiadó pont ezzel fordult neves elektronikus zenekészítőkhöz, dj-khez - s csodák csodája, jó néhányan válaszoltak is, sőt ahhoz is hozzájárultak, hogy utolsó kívánságaikat csokorba gyűjtve kiadják.

THE QUALITONS: SOUL BEAT KONCERT POCKET ROCKET 2007-2008 - LOST DEMOS KORAI ÖRÖM: 2009

Amikor az érdemdús Strut kiadó útjára bocsátotta Inspiration Information nevű sorozatát, a legnagyobb várakozással tán éppen az Andy-Beedle duó produkcióját várta a világ. Nem is csoda: a csodagyerekként indult (első szólólemezét 1969-ben, még 18 évesen jegyző) Horace Andy a reggae műfaj egyik élő legendája, aki számos, a lakályos műfaji kuckón túllépő kalandozással is öregbítette hírnevét - elég legyen csak a Massive Attackkel közös felvételeire utalni.

A Vive La Féte-et 1997-ben hozta tető alá Danny Mommens, a dEUS basszusgitárosa Gentben - 2004-ig párhuzamosan játszott mindkét zenekarban. Ekkortájt került össze - mind a magánéletben, mind művészileg - az elbűvölő Els Pynoo énekesnővel, akivel kisvártatva rögzítették első demójukat, hogy azután 1998-ban ki is adják Je ne veux pas címen, mely rögvest figyelmet keltett a maga retro-new wave hangzása miatt. A duó zenéjében sikerrel eresztette össze a kortárs elektronika léhábbik oldalát, no és a nyolcvanas évek sötét elektropopját - jellemző, hogy korai lemezeik okán hamarosan keblére ölelte őket a divatszcéna, s magát Karl Lagerfeldet is rajongóik között tudhatták.

A két jó barát, Caroline Hervé és Michel Amato valaha együtt nőtt fel Grenoble-ban, s a kilencvenes évek elején közösen tapasztalta meg, mit tesz az emberrel a messzi Detroitból elszabadult technó. Először csak aktív partizók voltak a dél-franciaországi rave-körforgásban, majd maguk álltak a lemezjátszók mögé (emellett Caroline kipróbálta magát bártáncosnőként is, s jó ideig a fémrúd volt mestersége címere). Az időközben The Hackerré átlényegült Amato a kilencvenes évek közepétől sorra készítette saját, főképp Jeff Mills által inspirált technódarabjait, míg a Miss Kittinként fellépő Caroline szettjeire sokan felfigyeltek, például maga a technó-elektro isten (a hét végén nálunk is vendégeskedő) International Deejay Gigolo Records főnöke, DJ Hell. Amikor pedig közösen fogtak zenekészítésbe, valami egészen különleges dolog csúszott ki a kezük alól: az inspirációt ezúttal a nyolcvanas évek elektropopja, a Cabaret Voltaire, a DAF, a Soft Cell, a Yazoo, a New Order és társaik jelentették, mindez természetesen átszűrve az újabb idők elektronikus tánczenéin.

A Kelet-Berlinben felnőtt Kalkbrenner pályafutása tulajdonképpen szokványosnak mondható az egyívású kollégák között: előbb zeneiskolába jár, ahol trombitálni tanul (meg némi szolfézst, nyilván), azután a kilencvenes évek elején beszippantja őt is az elektronikus tánczene. Az évtized közepén már számos klubban rezidens lemezlovas - miközben nagy tévécsatornáknál dolgozik mint szerkesztő, illetve producer.

A már hat éve létező, s 2006-ban újraformázott társulat produkciója jó érzékkel vegyíti az elektronikus hangzást és a majdnem hagyományos, "rockos" megszólalást - ám a dalokat valósággal uralja Berger Dalma változatos regisztereken megszólaló orgánuma. A Sleeping Traveler, amely a korai demók után a társulat első hivatalos albuma, nagy ívű kísérlet egy új, a maga nevében párját ritkító hangzás megformálására - s el kell ismernünk, valóban sikerült egy csak rájuk jellemző, félreismerhetetlen formanyelvet és megszólalási módot kialakítani.