- minek -

Öt év után jelentkezett újabb stúdióalbummal a Prodigy - ha még emlékeznek rá, a legutóbbi, 2004-es sorlemezük (Always Outnumbered, Never Outgunned) némileg vegyes befogadói reakciókkal találkozott, úgy a kritikusok, mint a laikus hallgatók részéről. Ennyi év távlatából azonban már elmondható, hogy azon az albumon még voltak normálisan összerakott és tisztességgel felénekelt nóták (Hotride, Girls) - hála például a vendégvokalistáknak (Juliette Lewis, Princess Superstar, hogy csak kettőt említsünk). Az Invaders Must Die ehhez képest is zavarba ejtő alkotás, - minek -

Thomas Wesley Pentz, a mostanság philadelphiai illetőségű dj és producer nagyjából öt évvel ezelőtt futott be: 2004-ben jött ki első, Florida című albuma, s ekkortájt terjedt el, a hivatalos kereskedelmi csatornákat kikerülve Piracy Funds Terrorism Vol. 1 című úttörő mixtape-je. A gyermekkori dinoszauruszmániája miatt előbb Diplodocusként, majd egyszerűen Diplóként alkotó mixmester jóféle mash-up-ot rakott össze, melyen személyes kedvence, alkotótársa és időleges szerelme, a M.I.A.-ként ismert tamil díva vokálját keverte másoktól elemelt alapokkal. Ráadásul itt és a Floridán is vastagon jelen volt Diplo kedvenc latin-amerikai tánczenei stílusa, a Miami Bass brazilifikációjával létrejött baile funk, amelynek éppen Pentz/Diplo lett a legfontosabb reimportőre. - minek -

A Live Remix mint márkanév és rendezvénysorozat két derék norvég elektronikus zenekészítő, bizonyos Jan Bang és Erik Honoré leleménye: miután elunták, hogy otthon, steril körülmények között, álló nap a kütyük és vasak fölött görnyedve gyártsák szerzeményeiket, úgy döntöttek, hogy a sokéves rutin során elsajátított, figyelemre méltó zenekészítési és improvizációs képességeiket más feladatoknak szentelik. A két remixőr ideája szerint közönségük előbb meghallgat egy vagy akár több, önmagában is izgalmas "élő" koncertet, majd azok végeztével Bang és Honoré nekiesik a hanganyagnak, szétcincálja, újból összerakja, s az eredetiből valami egészen mást állít elő. - minek -

A japán születésű és otthon is jelentős respektnek örvendő Susumu Yokota nevét viszonylag korán megismerhette az elektronikus tánczenékért rajongó európai publikum: 1992-től jelentek meg maxijai Németországban, a következő évben pedig kijött az áttörést hozó (s már címében is emblematikus) The Frankfurt-Tokyo Connection. A sajátján kívül több álnéven (egyebek mellett Stevia, Prism) is dolgozó Yokota hamar elismerést vívott ki magának azzal, ahogy képes volt megragadni a zenei elektronika szinte minden aspektusát. Egyaránt készített alaposan, gondos mestermunkával összehegesztett technó, house, sőt elektro és breakbeat stílusú klubzenéket - ugyanakkor rendre finom ambient elektronikával kápráztatta el az efféle, otthon hallgatós zenék híveit: máig is keresett és nagyra becsült darab valamennyi, a legendás Leaf Recordsnál kiadott, szofisztikáltan koncepciózus albuma. Eme kettősség idővel elhalványult: - minek -

Tizenötödik évét írja a patinás müncheni Compost kiadó: a Michael Reinboth által vezetett cég múlt év végén jutott el a háromszázadik (!) megjelenéséhez, amit szokás szerint egy jó ízléssel összerakott válogatással ünnepelt. Megtalálunk itt mindent, amit szeretni lehet a bajor címke portfóliójában - akad finom, bossás dzsesszgroove, mint a régi szép időkben, retrodzsessz stichű popsanzon, vékony határvonalon egyensúlyozó vokális soul, modern fusion, lüktető broken beat - és emellett jó néhány szofisztikált négynegyedes tánczene, melyek alighanem a kompiláció legjobb darabjai.

Amikor Marc Collin és Olivier Libaux 2004-ben létrehozta Nouvelle Vague-nak nevezett zenei projektjét, úgy tűnt, hogy egyszeri attrakcióról van szó. Fogtak egy jókora csokorral a két francia ifjúkori punk, posztpunk, new wave, goth és elektro/szintipop kedvenceiből, és átfazonírozták őket szomorkásabb/vidámabb, női vokálos bossa/dzsessz-poppá.

Jeremy Shaw, egykor vancouveri, mostanában leginkább berlini illetőségű alkotó lassan tíz éve készíti sajátos, összetéveszthetetlen, markánsan egyedi hangkollázsait. Akusztikus zajok, elektronikus ritmusok és saját énekhangja vegyítéséből készít hol hipnotikusan belassult, hol meg monotonul ütemes szerzeményeket, ezekhez számos remek klip is készült - külön ajánljuk a Non-Revival Alarm vagy a Sub-Reminisce videóit, mindkettő egy Bienvenido Cruz nevű vizuális alkotó munkája.

Alighanem kevés albumot vártak oly remegő izgalommal, mint az Animal Collective nyolcadik stúdiólemezét - s az is ritka, hogy a várakozások ily mértékben teljesüljenek, mint éppen most.

A Red Snapper a kilencvenes évek csodája volt: Ali Friend bőgős, David Ayers gitáros és Richard Thair dobos az alkalmi vendégfúvósokkal kiegészülve ritka feszes és izgalmas zenei kombinációt állított elő. Ráadásul produkciójuknak külön ízt adott, hogy élő, organikus hangzást nyújtottak egy olyan korban, amikor látszólag minden mást legyűrt az elektronikus tánczene - s tették ezt úgy, hogy annak elemeit, s mindenekelőtt ritmusait szervesen integrálták saját füstös, dzsesszre, funkra, dubra, sőt a nemes progrock hagyományokra épülő muzsikájukba.

Smárton Trió+1: Smárton Trió+1Gelka: Less Is More Cadic: Basic

A School Of Seven Bellst (ez ugye egy hírneves zsebtolvajiskola neve - tessenek elképzelni egy ezúttal gyakorlóterepként szolgáló kabátot, telerakva apró csengettyűkkel) tavaly hozta tető alá Benjamin Curtis, a Secret Machines nevű szintúgy izgalmas zenekar gitárosa, miután 2007 elején faképnél hagyta társait. Hamarosan csatlakozott hozzá az egyszerre szemrevaló és varázslatos hangú ikerpár: Alejandra és Claudia Deheza, a 2005-ig regnáló On! Air! Library! nevű formáció vokalistái. - minek -

Arne Schaffhausen és Wayan Raabe, a két hamburgi stúdiófenomén ismeretsége nem éppen új keletű: jó évtizedes együttműködésük előbb Sprallianz néven indult, majd felvették az alkalmanként ma is használt Midi Miliz titulust. 2005 óta Extraweltként hódítják meg a rafinált elektronikus tánczenék őszinte szerelmeseinek szívét - jól kifundált maxislágereikkel (Soopertrack/Zu Fuss, Doch Doch, Titelheld) számos fejet és fület csavartak el, szellemes remixeik és élő fellépéseik (többek között Budapesten is!) csak fokozták a velük kapcsolatos várakozásokat.