A Franz Ferdinand, Skócia legújabb keletű büszkesége 2002 óta bomlasztja az erre hajlamos ifjúságot, de az igazi áttörést 2004-es debütáló, s túlzás nélkül állíthatóan trendformáló albumuk hozta el számukra. Előttük már jó régóta nem lehetett hallani olyan zenekart, mely ennyire finoman, lazán és stílusosan nyúlt volna a "nemes" poptradíciókhoz - utoljára tán éppen a Blur meg a Pulp, amelyeknek a skótok is hű utódai és követői. Ugyanakkor ennél mélyebbre is nyúltak: ez már a Blondie, a Talking Heads, a B'52s, sőt alkalmanként Iggy terrénuma - s a Franz Ferdinand nemcsak az elődök gondos felkutatásában és kreatív kiaknázásában jeleskedett, hanem abban is, hogyan alakítson ki egy csak rájuk jellemző, egyedi hangzást, amelynek fontos részét alkotta Alex Kapranos egyedi énekstílusa és gitárjátéka. A Franz Ferdinand igazi ugrálós, táncolós gitárzenét kalapált össze, amely minden ízében frissnek, ropogósnak és széleskörűen fogyaszthatónak bizonyult. Már ama bizonyos debütáló albumukkal learattak szinte minden babért, ráadásul őket a sikeres bemutatkozás után sem ejtette a publikum, illetve a szaksajtó. Ezért igen sokat tettek azzal is, hogy második lemezük, a You Could Have It So Much Better tán még elődjénél is jobban ütött - bár jó értelemben vett slágerek tekintetében nehezen tudná egyik korongjuk verni a másikat. S míg az első lemez és a második között egy év sem telt el, az idei év elején megjelent Tonight: Franz Ferdinandon már majdnem másfél évet dolgoztak. Meglehet, ez a harmadik album a korábbiaknál jobban megosztja a hallgatóságot, s tán egy csöppet kisebb az izgalom is, mint korábbi munkáikon - de hát meg is fordíthatjuk a dolgot: most már az FF a mérce, s ezt nem is oly régen igen magasra rakták. Nem mondhatnánk, hogy az új zeneanyag a korábbiakhoz képest sokkal táncosabb lenne - ezen a téren nehéz lenne tovább fejlődniük, de annyi bizonyos, hogy helyenként markánsabb a szintik hatása, ne adj' isten, némi érintkezést is találni a kortárs elektronikus tánczenékkel. Fiatal koruk ellenére igen erős életműből választhatják ki fellépésük menüjét - s akkor még nem is említettük, mennyire szeretik feldolgozni kortársaik és elődeik számait. (Soproni Nagyszínpad, július 1., 23.00)
*
Laurent Garnier pályafutásának arany éveiről nehéz újakat mondani. Ha valaki van akkora legenda, hogy elmondhatja magáról: francia létére ő ismertette meg a britekkel a technó/house tánczenéket, akkor a karrierje további lépcsői értékelhetőek volnának afféle ráadás gyanánt - de nem! Garnier mind dj-ként, mind zenekészítőként és - tágabb értelemben véve - iskolateremtőként is a kilencvenes évek egyik legnagyobb alakja volt. Lemezlovasként számtalan frenetikus sikerű élő fellépés mellett a 96-os Laboratoire Mixes, alkotóként a 30 vagy éppen az Unreasonable Behaviour című albumai ajánlhatók a klasszikus elektronikus tánczenék iránt érdeklődő publikum figyelmébe - és persze a F-Communications kiadó, amely a francia technó/house egyik legfontosabb fóruma lett. S láss csodát, Garnier az új évezredben sem állt le - egy időre tán ritkulni látszott kiadványainak sora (azért 2005-ben még előjött a kellemesen eklektikus Cloud Making Machine albummal), ám 2007-től egy sokkal organikusabb, élőbb megszólalás felé fordult: az évi, Public Outburst című koncertalbumát kiváló muzsikusokkal, például a billentyűs Bugge Wesseltofttal készítette el, ráadásul zenéje ritmikai, műfaji szempontból is módosult: az élőben performált technó mellett jazzgroove és drum & bass ritmikájú darabokat hallhatunk egymás után. S miközben sorra kerültek ki keze alól az újabb mixcédék és retrospektív válogatások, tavaly és idén újabb kiváló maxikkal jelentkezett: s aki képes volt elkészíteni a Back To My Roots EP-t vagy a Gnanmankoudjit, az biztosan nem felejtett el zenét csinálni. Ráadásul újabb szerzeményein, s friss, a fent említett műdarabokat is magába foglaló Tales Of A Kleptomaniac című albumán is érződik Garnier vonzódása az afrofunk ritmikák és a dzsesszbeütésű broken beat zenék iránt. Mint hírlik, mostanában a régi harcostárssal, Scan X-szel és Philippe Nadaud fúvóssal turnézik - könnyen lehet, hogy Sopronba is ők kísérik el. (Soproni Nagyszínpad, július. 3., 21.00)
*
A Ladytron sztorija még 1999-ben kezdődött Liverpoolban, amikor két helyi zenész, dj Reuben Wu és Daniel Hunt összebútorozott két énekesnővel, a skót Helen Marnie-val és a bolgár származású Mira Aroyóval (a nevüket pedig egy régi Roxy Music számból vételezték). Első maxijuk, a He Took Her To A Movie mindjárt irányt is mutatott: kicsit kortalan, kicsit retró elektropop, szigorúan analóg elektronikus eszközökkel előállított hangokból, melyeket persze digitálisan utókezelnek. 604 című debütáló albumuk mintegy példát és inspirációt nyújtott a bontakozó electroclash-szcénának, ráadásul a lemez már azzal is térdre kényszerítette a publikumot, hogy tartalmazott egy CSKA Sofia című számot is (amúgy Mira Aroyo majd minden Ladytron-albumon bevet egy-két anyanyelvi klasszikust). A 2002-es Light & Magic már egyértelműen az elektropop/clash tánczenék hatását viselte magán, s róla több szám (Blue Jeans, Seventeen, Evil) is jelentős nemzetközi sikert aratott (ezeket máig is programján tartja a zenekar). Az abszolút áttörést a 2005 őszén megjelent Witching Hour jelentette: az analóg elektronikus hangzás gyönyörűen olvadt össze a shoegazer és a posztpunk/new wave jellegű gitárfutamokkal - a nyolcvanas évekre kacsintgató retró így lett az új évezred abszolút naprakész hangja. És mindenhez jön a tökéletes dalok sora, melyeket rendkívül kifejezően szólaltat meg a két vokalistalány. A Destroy Everything You Touch némi túlzással még nemzedéki himnusznak is nevezhető, de nehéz kiemelni egyet-egyet az albumról; mindenesetre a High Rise, a Sugar, a Last One Standing vagy a White Light Generator különösen erős számok. S akkor még nem is szóltunk arról, hogy a Ladytron tavaly újabb sikeres albummal fejelte meg a korábbiakat: meglehet, a Velocifero nem olyan átütő és hangulatos, mint a Witching Hour, de azért nem szűkölködik maradandó dalokban, így alighanem nekik is inkább édes gond lesz a jelentős raktárkészletből kiválasztani a másfél órás koncertprogramot. Annyi van, hogy mástól sem sajnálják: idén például a Goldfrappal együtt dolgoztak Christina Aguilera új lemezén. (MR2-Mol Színpad, július 2., 00.30)
*
A Ralph Myerz & The Jack Herren Banddel kapcsolatban (már csak a nevük hallatán is) számos kérdés merül fel. Nos, ha eddig feleslegesen tűnődtek volna, most megnyugtatnánk mindenkit: Ralph Myerz önmagában nem is létezik. A fenti bonyolult név mindösszesen egy életvidám norvég fickók alkotta triót takar. A formáció még 1997-ben alakult, amikor Erlend Sellevold, a gyermeki lelkű zenekészítő ütősöket keresett addig egyszemélyes zenekarába - Thomas Lönnheim és Tarjei Ström jelentkezésével rögvest meg is alakult az utóbbi évtized egyik legszórakoztatóbb stúdió- és egyik legelementárisabb élő produkciója, mely nevét titokban Russ Meyertől, a trash movie-k egyik néhai királyától kölcsönözte. Első dobásuk a jó tíz éve megjelent Nikita volt: egy sohasem létezett olasz erotikus horror főtémájára épülő atmoszferikus, gyönyörű darab, amelyet számos neves dj (például Dimitri From Paris) játszott rongyosra. Azután 2002-ben leszerződtek a tengerentúli Emperor Norton kiadóhoz (ugyanoda, ahová a Ladytron is), és sorra adták ki a sikeresnél sikeresebb EP-ket és albumokat: az utóbbi kettőt Your New Best Friends (2005), illetve Sharp Knives & Loaded Guns (2006) címen. S ami a legfontosabb, ritka hatékony és egyben lenyűgöző élő produkcióval szolgálnak: már a "vasakból" zenét csiholó Sellevold és a két ütős (no meg a vendéggitáros) elektro/diszkó/rock show-ja is megéri a figyelmet, s ehhez jön még a kötelező pirotechnika: a derék norvégok le se tagadhatnák, hogy egész ifjúkorukat a Kiss bűvöletében élték le. Aki látta őket legutóbb az A38-on, megerősítheti: elementáris zenebohóci produkciót adnak elő, amelynek során mindannyian iszonyú energiákat adnak ki magukból, s ha kell, a dobos a felszerelés tetején, állva püföli a bőröket. (Pesti Est Színpad, július 4., 00.00)
*
James Holden neve először 1999-ben bukkant fel lemezek címkéin és az elektronikus tánczenei szaksajtóban: a fiatal, akkor 19 éves, ám hallatlanul tehetséges (közben Oxfordban matematikát hallgató) ifjonc szokatlanul kiérlelt szerzeményeivel keltett feltűnést a - különösen utólagos visszatekintés alapján - nem túl izgalmas prog-house világban. Holden mindenesetre csöppet sem zavartatta magát: sorozatban gyártotta az ő markáns kézjegyét viselő remixeket és persze saját maxijait - ezek már a maguk idejében is erőteljesen feszegették a műfaji határokat, ami nem is volt haszontalan dolog, elvégre az egész, progresszív house-nak nevezett irányzatnak hamarosan (legalábbis egy jó időre) befellegzett. Addigra azonban Holden már létrehozta saját, azóta önálló intézménnyé nemesült kiadóját, a Border Communityt, mely az utóbbi hat évben rengeteg minőségi tech/house felvételt hozott ki - természetesen immár a minimalista vonalból. Holden eközben (remixelési gyakorlatát fel nem adva) újabb korszakalkotó mixlemezzel jelentkezett: az At The Controls sorozat részeként kiadott dj-szett némileg előrevetítette 2006-os The Idiots Are Winning című debütáló albumát, mely alapos kísérleti hangzásával döbbentette le korai munkásságának tisztelőit, akik őt addig csupán mint a vokálos proghouse királyát ismerték. Holden azóta a szokásos átiratokon kívül kevés saját anyagot adott ki - annál többet turnézik dj-ként, intézi kiadója ügyeit, s remélhetőleg készíti egy újabb album számait. (Samsung Mobile Aréna, július 3. 00.00)
*
LTJ Bukem alighanem a zenei világ egyik legnagyobb feltámadója és visszatérője: az eredetileg Danny Williamsonként született srác szerencsére zenerajongó (pót)családban nőtt fel, így azután húszéves korára már saját fúziós dzsessz-funk zenekara élén lépett fel. Igen ám, de jött az elektronikus zene, s Danny gyerek kénytelen volt olyan partiklasszikusokat letenni az asztalra, mint a korai jungle-darabokon már akkor túlmutató, hihetetlenül organikus és burjánzó Demon's Theme, a Music vagy a Horizon. Tán még ennél is jelentősebb tett volt a részéről, hogy megjelenési lehetőséget teremtett más tehetséges drum & bass producerek számára: létrehozta saját, Good Looking nevű (később számos alvállalattal súlyosbított) kiadóját és annak Logical Progression nevű kompilációs sorozatát (melynek első, 1996-os, Earth című darabja kétségtelenül egy klasszikus, el nem avuló műremek, gyűjtők által is keresett kincs). Bukem "versenyistállójában" szerencsésen összegyűltek a "bálnazene", a dzsessz és ambient beütésű d'n'b nagyjai: egykoron hívták e majdnem mozgalmat intelligens drum and bassnek is - habár ezt a titulust Bukem maga rendre visszautasította, a későbbi fejlemények tükrében pedig kifejezetten idétlenül cseng. Idővel azután Bukem kiadói mind nagyobb számban adtak ki a jungle-alapoktól igen messze álló downtempo, house, dzsessz/funk/groove zenéket (néha egészen jókat), majd némi nehézségek támadtak a Good Looking/Looking Good kiadói csoport működtetése körül. Ám idén minden rendbe jönni látszik: új, szinte ismeretlen előadók tűntek fel Bukem revitalizált címkéjénél, s az ő új szerzeményeikből rakott össze a mester egy csokorra valót idei Fabric-mixében. Nos, nagyjából ezt lehet tőle várni a Volton is, mindezt persze régi, géppuskaszájú famulusával, MC Conraddal súlyosbítva. (MR2-Mol Színpad, július 3., 01.30)
