A vissza-visszatérő Depeche Mode-koncertek fővárosunk zenei életének üde színfoltjai - mondhatnánk, ha feltétlenül füllenteni szeretnénk, habár kár lenne lebecsülni mindazt, ami sok tízezer ember számára jelent felhőtlen szórakozást. Tulajdonképpen a világ egyik legnagyobb rejtélye, kik és miért járnak nálunk a meglehetősen frekventáltan előforduló DM-szeánszokra - ha valaha igaz is volt, hogy jórészt talpig svarcba öltözött, brikettfrizurás fazonok töltötték meg a lelátókat, mára ebből csak a merő, mindenhol fellelhető eklektika maradt.
A mostanában készült DM-dalok (őszintén szólva, leginkább kétséges) poptörténeti értékéről felesleges értekezni: a Tour Of The Universe Puskás-stadion-béli állomásán is megítélhette mindenki, elválik-e ama bizonyos végtermék a naponta mérgekkel bombázott májtól.
S lőn: a produkció - amelynek dramaturgiája, a pontos program, három apróbb-nagyobb variációs lehetőséget leszámítva, előre adott - remekül szemlélteti, mit számíthatunk klasszikus darabnak, s mi az, ami soha nem fog bekerülni abba a bizonyos panteonba (mely részben virtuális és vitatott, részben meg a rajongók kicsiny lelkének kellős közepén helyezkedik el).
Az erős közepesre sikerült új lemez tán nem a legmegfelelőbb vázalkotó nyersanyag - de ezt ők is így gondolják: két elszigetelt blokkban le is tudják a kötelező albumpromóciót (rögvest az elején egy dinamikus, majd később egy lassúzós epizód keretében). A koncert többi részét a laikusok által is rögvest azonosítható dalok (hogy azt ne mondjuk: slágerparádé), illetve a nagyközönség előtt tán kevésbé ismert, de egy rajongó számára kötelező, általában még a nyolcvanas évekre datálható gyöngyszemek teszik ki. Sokan figyelik aggódva, miként bírja a terhelést a frissen műtött Dave Gahan énekes: nos, azt kell mondanunk, hogy a szokottnál jóval visszafogottabb mozdulatokkal, zömmel óvatos helyváltoztatással kíséri le a koncertet - s ezzel dicséretesen eleget is tesz az előzetes orvosi intelmeknek! Némely hangsúlyozottan cinikus vélekedések szerint már a dalcsokor összeállításakor is figyelembe kellett venni a frontember korlátozott terhelhetőségét - de mindez csak merő konfabuláció: Gahan csaknem hibátlanul látja el az élő mikrofonállvány nehéz feladatát. Az eső által kegyetlenül vert (de szét nem kergetett, sőt még jobban megacélozott) publikum - az énekeltetős slágereken kívül - leginkább arra vevő, amikor a többségi dalszerző Martin Gore is belecsap a húrokba: a kemény, fejrázós gitártémák (például a Preciousben vagy az In Your Roomban) kellőképpen kihozzák mindenkiből a headbangelő állatot. Mindeközben kiderül, hogy vizuálban azért erős a turné, a helyenként szellemes és szórakoztató vetítés pedig nem csupán a színpadot elmosódott foltokban észlelő rövidlátók és farkasvakok szórakoztatását szolgálja. A fő blokk záró számait pedig elég csak ideírni: I Feel You, Policy Of Truth, Enjoy The Silence (és most mindenki!), Never Let Me Down Again. És a ráadásban - többek között - akad még egy sajátos verzióban előadott Master and Servant, plusz a Personal Jesus, amely alatt a szerző és szintén didergősre ázott partnere felelevenítheti az összes eddig forgalomban lévő, rontott szövegverziót.
Puskás Ferenc Stadion, június 23.
