Mondjuk, amint az alábbi névsorból is látható, a főbb fellépőket akár a 95/96-os szezonban is elhozhatták volna - ettől függetlenül akadnak köztük, akik éppen alkotói erejük teljében vannak. Mások meg inkább csak a szép emlékekből élnek.
Tricky
Adrian Nicholas M. Thaws - ha ezt a nevet hallják, nyilván csak vállat vonnak, pedig a művésznevét sok-sok millióan ismerik. Tricky egykoron korszakos alaknak, trendformáló figurának tűnt az előző ezredvég nem is oly könnyű zenei életében. Nos, alighanem ő méltó is volt a körülötte támasztott (s leginkább Trickyt megviselő) felhajtásra: már a korai maxik és bemutatkozó lemeze, az 1995-ös Maxinquaye egy teljes produceri és előadói fegyverzetben előlépő, érzékeny, kreatív, egyszerre démoni és angyali (persze mindkettő csak álca...) művészfélét, egy titokzatos Dörmögő Dömötört mutatott be a publikumnak - ráadásul a produkcióját tökéletesen kiegészítette időleges alkotó- és élettársa, Martina Topley-Bird sajátos, szabálytalan, mégis simogató vokálja. A debütáló albumon már minden ott a Tricky-receptből: szétbombázott hiphopalapok, soul-, funk- és dub-reminiszcenciák, popallúziók, merész utalások és diszkrét főhajtások, súlyosan belassult pillanatok és rockos-punkos lendület (gondoljunk csak a Black Steel Public Enemy-parafrázisára). Annyira erős volt az építmény, hogy egy teljes (így egységében - a kissé bumfordi címkéhez hasonlóan - mesterségesen kreált) irányzatot lehetett köré (meg kedves, jórészt szintén bristoli kollégái mellé) keríteni. Ez lett volna a triphop, amely mint bélyeg mindig is idegesítette a médiával amúgy is gyakorta hadban álló Trickyt. Mindezek dacára gyors egymásutánban még két bikaerős lemezzel fejelte meg az amúgy is dicsteljes előzményeket: a Nearly God projekt albuma (valójában Tricky és Martina duója) és a saját neve alatt kijött Pre-Millennium Tension máig klasszikus darab - s nemcsak az úgynevezett triphop, hanem általában a poptörténet oldaláról nézve is. Csinált ő azután végtelenül sötét (Angels With Dirty Faces), hiphopszerű (a Dj Muggs-szal közös Juxtapose) vagy kifejezetten (mondjuk leginkább morbidan) popos lemezt (Blowback) - tulajdonképpen sosem volt érdektelen vagy sikertelen a munkája, de a korai lemezek erejét már nem lehetett érezni. Az egykoron még filmes szuperprodukciókban parádézó Tricky (ugye, ő volt a Besson-féle Ötödik elem algonosza) lassan kikopott a nyilvánosságból, és a kedves, de nem túl jelentős Vulnerable (2003) után tökéletesen érthető alkotói szünetet tartott. Tavalyi visszatérése (Knowle West Boy) voltaképpen szerethető, megtalálta új játszótársait is - megvan a remény arra, hogy az új szerzemények mellett előkerülnek a koncerten a most már meglehetős életpálya klasszikus darabjai is. (A38- Wan2 Színpad, augusztus 13., 23.00)
Squarepusher
Tom Jenkinson, alias Squarepusher túlzás nélkül állíthatóan lenyűgöző másfél évtizedes pályafutást mondhat magáénak. Már korai (ekkor még polgári nevén jegyzett) felvételei is revelációként hatottak, amint pedig jöttek újabb és újabb kiadványai (például a Port Rhombus EP, vagy a Feed Me Weird Things), a neve egyre ismertebb lett az elektronikus zenei szcénán belül, sőt azon túl is. Legjobb korai munkáinak egyike-másika papíron remix, valójában a nyersanyagtól lazán elrugaszkodó önálló alkotás: DJ Food Scratch Yer Head című darabján alapuló zseniális átirata például minden szempontból tökéletes. Megcsodálhatjuk (mint azóta annyiszor) elképesztő jártasságát a ritmusképletek gyártásában, s a fúziós dzsessz iránti, szinte beteges rajongását. No és persze virtuóz basszusgitárjátékát: elvégre Squarepusher nem csupán zenecsináló ketyeréihez ért még a gyártókat-fejlesztőket is megszégyenítő szinteken, de számos hangszerrel (a már említett basszusgitáron kívül az akusztikus gitárral és a dobfelszereléssel) is meghitt barátságot ápol. Nem véletlen, hányan és hányan nyilatkoztak elragadtatva zenészi és zenekészítői nagyszerűségéről. A szerző nem is hagyta veszendőbe menni figyelemre méltó tehetségét: az utóbbi tizenöt évben számtalan EP és maxi mellett nem kevesebb, mint tizenegy albumot tett le az asztalra. Talán meglepő ezt éppen vele kapcsolatban elmondani, de Squarepusher utóbbi munkái egyfajta határozott klaszszicizálódás jeleit mutatják. Már 2004-es Ultravisitor című lemezén is számos kisebb-nagyobb dzseszszes improvizatív betét kapott helyet, váltakozva a radikális, ultra-törtütemű szerzeményekkel, a rákövetkező Hello Everything pedig, bár poplemeznek továbbra sem neveznénk, azért kétségtelenül az egyik legkönnyebben befogadható, helyenként kifejezetten megkapó Jenkinson-album. Squarepushert a kezdetektől (a kilencvenes évek közepe!) a klasszikus, hetvenes évekbeli dzsesszrock/progrock hangzás megidézése és teljes dekonstrukciója foglalkoztatja - a nyersanyag néha csak diszkréten stilizálódik, hol meg belefullad az általa keltett, őrületes "drill `n' bass" ritmusorgiába. Nos, a tavalyi Just A Souvenir album (és a folytatásának, vagy kissé retróhangulatú, néha kicsit brutális kiegészítőjének tűnő Numbers Lucent) alapján Squarepusher a dekonstrukció hosszú évei után nekilátott a rég várt szintézisnek. Új zeneanyagai mindent elmondanak arról, miként gondolkodik a kortárs fúziós muzsikáról, mely egyaránt építkezik a klasszikus dzsesszrockból, dzsesszfunkból, matekrockból és a zenei öncélúság egyéb veretes formáiból - s persze az elektronikus tánczenéből, különös tekintettel annak kilencvenes évek eleji, aranykori motívumaira. Megejtő, helyenként virtuóznak nevezhető basszusmenetek, analóg szintifutamok, akusztikus gitárakkordok (!), jól megkomponált dobképletek fonódnak öszsze a kötelező, ám ezúttal nem tolakodó, s csak ritkán radikális elektronikus csomagolással. Aki pedig látta Squarepusher tavaly őszi népligeti fellépését, az jól tudja, mire számíthat: egy hol egyszemélyes zenekarként, hol meg Alex Thomas dobossal kiegészülve virtuóz duóként működő produkcióra, őrületes dob-basszus párbajokra, s kellő mennyiségű, egészségügyileg is javallott savazásra. (A38-Wan2 Színpad, augusztus 16., 23.00)
Andrew Weatherall
Ha valaki, akkor Andrew Weather-all azok közé tartozik, akik munkásságukkal szó szerint definiálták az elektronikus tánczene mindenkori jelenét és két évtizedes közelmúltját. Az 1963-as születésű Weather-all zenés újságíróként kezdte pályafutását, ám a nyolcvanas évek végének tánczenei forradalma őt is magával ragadta. Első sikeres remixét az amúgy szintén idei Sziget-fellépő Paul Oakenfolddal közösen készítette az akkoriban mérhetetlenül sikeres Happy Mondays Hallelujah-jából. Egy másik átdolgozása már nem csak magának hozott sikert: egy korai Primal Scream-darab (I'm Losing More Than I'll Ever Have) gyökeres átformálása után megszületett a Loaded, egy generáció partihimnusza, egyben a (szintén idei szigetfellépő) Primal Scream jelentős részben Weather-all által összekevert Screamadelica című albumának kulcsszerzeménye. Meghökkentő, de az akkor összerántott Weatherall-remixek zömét (elég csak a My Bloody Valentine Soonjából vagy a St. Etienne Only Love Can Break Your Heartjából készült átdolgozást venni) ma is nyugodtan feltehetjük egy partin, és otthon sem veti ki őket a lejátszó. Ráadásul ekkor alakította ki jószerivel máig érvényes munkamódszerét: dídzsézz egyedül, de írj zenét másokkal - jól megválasztott partnerei révén rendre szórakoztató, tanulságos és máig érvényes zenéket bírt készíteni. A kezdeti időkben (Anna Haigh énekesnővel és Hugo Nicholson producerrel) Bocca Juniors néven készítettek bájos tánczenéket, majd jött a máig klaszszikusnak számító Sabres Of Paradise formáció (bűntársai: Jagz Kooner és Gary Burns - utóbb: The Aloof) megannyi emlékezetes megjelenéssel - tessenek csak a Wilmot's Last Dance-re, vagy a Smokebelchre gondolni. 1996 után pedig a Keith Tenniswoodal (Radioactive Man) közös Two Lone Swordsmen, mely gyakorlatilag máig aktívan publikálja az egészséges tánczenei eklektikát hirdető albumait és maxijait. Ezeken egyaránt találni techno, dub, country, new wave, elektro, űrdiszkó és diszkópunk szerzeményeket (meg ezek keverékeit). Meghökkentő, de hősünk csupán 2006-ban publikálta első, teljesen saját, The Bullet Catcher's Apprentice névre hallgató EP-jét, melyről azonban a Feathers című nehezen behatárolható stílusú, de masszívan sikeres mutáns punk/elektro/diszkóslágert azóta már a reklámipar is felhasználta. A lemezlovas Weatherall még az utóbbi években is egyfajta etalonnak számít: 2004-es Fabric mixe, az általa kikotyvasztott és savval alaposan leöntött elektro-house-techno kevercs a maga nemében szintén iskolát teremtett. (meduza-Pécs 2010 Sátor, augusztus 15., 01.00)
Coldcut
Az 1986 (!) óta aktív Coldcut duó szintén az elektronikus zene nagy-nagy, de mostanában kissé csendesebb időket élő innovátorai közé tartozik. Legalább két ízben ők (is) nyitottak új utakat az elektronikus tánczene előtt: előbb a nyolcvanas évek végén, az ígéretes kezdetekkor, meg néhány évvel később, a DJ Food kollektíva tagjaiként, az alapvető Jazz Brakes-széria készítése idején, amely egész szcénát inspirált (a DJ Food nevet később az alkotótársak örökölték). S persze az sem utolsó dolog, hogy már tizenkilenc éve működik kiadójuk, a színvonalából mit sem engedő Ninja Tune, megannyi nagyszerű zene publikálója és gondos gazdája. Vannak, akik már a Doctorin' The House, az Only Way Is Up (ezekben Yazz, a valószínűtlenül nagy szájú, platinaszőkített vokalista énekel) vagy a Lisa Stansfielddel készített People Hold On idején figyeltek fel Jonathan More és Matt Black amúgy a slágerek mellett barkácsbrékgyártással foglalkozó duójára. Vannak, akiknek az első saját kiadású Ninja Tune-os cuccok (például a sajátos hangulatú Autumn Leaves) vagy a már említett ultra dzsessz/funk/afro/latin Dj Food-kollázsok, megint mások számára pedig az Atomic Moog 2000 krimidzsesszorgiája, vagy az 1997-es, nagylélegzetű Let Us Play album hozta el a megvilágosodást. Ezek után viszont egy majd évtizedes csöndes periódus következett, míg három éve meg nem jelent a szintúgy kellemesen eklektikus, folkos, rockos, raggás/grime-os és elektrós részletekben egyaránt gazdag Sound Mirrors lemez - ráadásul még abban az évben megjelent az album számainak módfelett szórakoztató remixeit (többek között Switch/Solid Groove, Daedelus, a Tiga-Jesper Dahlbeck duó és Henrik Schwarz feldolgozásait), valamint számos figyelemre méltó videoklipet tartalmazó dupla válogatás. A két veterán zenekovács azóta is szorgalmasan dolgozgat: remixeket hegesztenek, vj-mashupot gyártanak a minapi amerikai elnökválasztás képi anyagából, és fellépnek - miként nálunk, a Szigeten is. Alighanem sajátos vetítéssel, vj-parádéval kísért, a live act és a klasszikus lemezlovászkodás határán mozgó produkciót várhatunk tőlük ezúttal is. (Burn Party Aréna, augusztus 16., 19.30)
Fatboy Slim
Hát, a derék Norman Cookról (született Quentin Leo Cook) már mindent leírtak, amit érdemes, s már azt is, ami a kutyát sem érdekli. Annyi biztos, hogy az egykori Housemartins-basszer, az egyszeri slágerrel büszkélkedő Beats International vagy a némileg nagyobb sikerekre rendeltetett Freakpower gazdája mindig is szerette az álneveket. Ezekkel ugyan kevés sikerrel próbálta álcázni saját énjét, hiszen minden szerzeményéből áradt a nem egykönnyen definiálható, de rögtön levehető "normancookizmus". 1995-ben született meg Fatboy Slim álorcája (nem kis részben a Skint-főnök Damian Harris ösztönzésére), s vele a kész recept: felgyorsított hiphopütemek, néha léha house-alapok, hozzá "jó ízléssel" összegereblyézett hangminták a rock and rolltól, a soultól, a boogalootól kezdve az afrofunkon át a brazil és karibi zenékig - ideális zene a részegen, teli söröspohárral a kézben performált, dülöngéléssel határos táncoláshoz. A Cook és cimborái (mindenekelőtt a Chemical Brothers, Jon Carter és Derek Dahlarge) által celebrált és tömegek által utánzott big beatet hiába temették már annyiszor: afféle elátkozott (de azért nem mondhatni, hogy túl divatos) zenei zombiként kárhozott öröklétre ítéltetett. Eme földi pokol eleven emlékműve immár a megannyi sikeres nagylemezzel a háta mögött még mindig turnézó Fatboy Slim: kötve hiszszük, hogy valaha még trendformáló mixcédéket adjon ki az az ember, akinek tizenvalahány évvel ezelőtt még a Radio 1-os mixeit is repesve várták, de azért a vodka nagy barátja még manapság is meghágja a dj-pultok lépcsőit. Mi több, tessenek megkapaszkodni, idén januárban új albuma is megjelent - The Brighton Port Authority néven publikált egy csokornyi nótát (I Think We're Gonna Need A Bigger Boat): a nyitószámot (a He's Frank című Monochrome Set-feldolgozást) például Iggy Pop énekli, de van rajta duett David Byrne és Dizzee Rascal részvételével (úristen...), és egyéb nyalánkságok. Lehet tehát készíteni kézbe a söröket, hátizsákba a tartalék alsóneműt - a könnyűkezű mester nem kegyelmez majd sem a veséknek/hólyagoknak, sem a rekeszizmoknak. (Nagyszínpad, augusztus 13., 21.30)
