Sikeresen eltelt az idei zamárdi zenei fesztivál is: a zömmel (bár nem kizárólag) az elektronikus tánczenék rajongóit megcélzó rendezvényben aligha csalódtak az élménytől látni valón (s napról napra egyre jobban) megittasult látogatók. Reméljük, hogy a szervezők, valamint Zamárdi és környékének lakói sem jártak rosszul (legalábbis erre utal a minapi sajtóhír, mely szerint a házigazda jogán járó bevételekből rendezi Zamárdi a tőle elszakadt Szántóddal szembeni tartozásait...). A fellépők között már viszonylag több volt a morgás, amit nem kis részben a hangerőlimit váltott ki: akadt olyan vendégművész (konkrétan a méltán népszerű osztrák Parov Stelar), aki addig nem is volt hajlandó színpadra lépni, amíg vissza nem kapta kedves basszusait. A szerző által megtekintett nagyszínpados produkciók közül igazából csak egy volt rendben hangzásilag, de az nagyon. Amúgy legnagyobb sajnálatomra egyéb elkötelezettségeim miatt lemaradtam a fesztivál egyik legnagyobb, s a hírek szerint jól sikerült eseményéről: a Kraftwerk-koncertről. Annál kevésbé sikerült kihagyni az Orbital live actjét: a Hartnoll testvérek által éppen húsz éve alapított formációt öt éve eresztették szélnek a beltagok, s tavaly alapították újra - szombat esti produkciójuk alapján a totális nosztalgia jegyében. Az Orbital a maga hol drámai, hol melankolikus, néha meg könnyed, majdnem vidám zenei hangulataival, a hatásos (néha már kifejezetten hatásvadász) hangképek előállításában mutatott figyelemre méltó teljesítményével alapvetően befolyásolta az elektronikus tánczene történetét - még ha erre mostanság nem is mindenki emlékszik. Az Orbital sajátosan kikotyvasztott techno/house/acid/trance kevercsét egyből felismeri, aki egyszer hallotta, számaik (igen: mert nekik tényleg egyedi és felismerhető szerzeményeik voltak) pedig évek múltán is előbújnak a memória eldugott rekeszeiből. Zamárdiban szinte csak a korai alkotói periódusukból villantottak: az úgynevezett zöld és barna album számaiból, az 1994-es Snivilisationből és néhány korai maxiról szedték össze a koncert anyagát - és ami ezek után tán nem is olyan meglepő, a produkció "lejött" a színpadról, amihez a több évtizedes színpadi rutin és az élő zenei alkímiában mutatott tehetség is hozzájárult. Az immár emblematikus kettős világító fejlámpával kissé buckalakóvá hasonult Hartnoll testvérek sűrű potméter-csavargatással varázsolták elő klasszikus slágereik kissé (de nem túlzottan) áramvonalasított verzióit. Már az is ígéretes volt, hogy a Lush 3-vel kezdtek, s nem maradhattak el az olyan alapvetések sem, mint az anyjuk gyógyszerfüggősége által inspirált Halcyon, a Satan, a Belfast (ezúttal persze az énekszólam nélküli, s így sokkal megbékültebb hangulatú verzióban), a legelső slágerként számon tartott Chime, vagy éppen a közben szólóelőadóként is jócskán befutott, de akkoriban még session-énekesnőként működő Alison Goldfrapp (konzerv)hangján megszólaló The Box. És ami a legmeglepőbb: mindez teljes hangerőn, megfelelő pontokon elhelyezett, gyomorba markoló savazásokkal, a helyükön lévő mélyekkel.
A másnapi koncertek ehhez képest már sokkal több kívánnivalót hagytak maguk után, s ebben nem kis szerepet játszottak az időközben megváltozott technikai körülmények. A vasárnap estét nyitó Röyksopp produkciója például alig-alig jött át, pedig nyersanyagban vagy előadói (gombcsavargatói-dobpüfölési) lelkesedésben voltaképpen nem volt hiány - mondjuk az öszszeszedettség már nem tartozott éppen a derék norvégok erényei közé (s ezt végképp nem azért mondanánk el, mert hosszú percekig kellett gondolkozniuk azon, hogy éppen melyik országban lépnek fel, amit azután penitenciaszerű Hungary, Hungary-skandálással próbáltak ellensúlyozni). Ráadásul a Röyksopp esetében csak az egyik gond, hogy bizonyos hangerőszint alatt egyszerűen nem "él" a műsor. Hallhatóan gondot okozott a számok színpadra ültetése is: fellépésüknek nem volt semmiféle íve, a koncertprogram teljes mértékben hevenyészettnek tűnt. Tudjuk, nem várható el, hogy a sok vendégénekessel dolgozó duó magával rángassa a teljes truppot, de speciel az egyetlenként elhozott Anneli Drecker nem mindig birkózott meg a mások hangjára írt darabokkal - a Karin Dreijer által előadott, amúgy igen erős dalok (Tricky, Tricky; This Must Be It, vagy az előző album slágere, a What Else Is There?) ezúttal nem is működtek igazán. Azt viszont meg kell hagyni, hogy a zárásként (hát persze hogy Erlend Sye nélkül) előadott Poor Leno legalább ütött: a kedvesen borult álomdiszkó (videoklipje kötelező látnivaló!) kellően hipnotikus volt ahhoz, hogy mindenkit táncba vigyen (de azért kevesen lelkesedtek egy esetleges ráadásért).
Moby, ha lehet, mindennek az ellenkezőjét hozta: a vérbeli és örökmozgó színpadi ember jó alaposan bejárta a rendelkezésre álló teret, munkáját a szokásos komplett zenekar és egy látványnak sem utolsó, ráadásul még erős (bár nem túl jellegzetes) hanggal megáldott afroamerikai énekesnő is segítette. Moby sem sokat vacakolt: a nép azt kapta, amit várt - a pályafutás jól ismert ún. "slágereit" (cikkírót őszintén megdöbbentette, hogy milyen sokan ismerik és ordítják a Moby-daloskönyv darabjainak - igaz, többnyire nem túl bonyolult - szövegeit). Az éneklés mellett még látványgitározó, kongázó, s néha aktuális politikai üzeneteket postázó (azaz valamennyi rockközhelyet szorgalmasan elsütő) Moby produkciójába voltaképpen nehezen lehet belekötni: megkaptunk egy best of jellegű keresztmetszeti válogatást az életmű gyöngyszemeiből (mely korpusz a cikkíró gonosz és szubjektív megítélése szerint legalább kétharmad, de inkább háromnegyed részben teljesen értelmetlen szerzeményeket tartalmaz). Akinek ez nem jött be, az inkább kerülje Moby fellépéseit, mert ennél máskor sem fog jobban szórakozni.
Zamárdi, július 11-12.
