Sziget 2009 - Rontom, bontom - Primal Scream

  • - minek -
  • 2009. augusztus 20.

Zene

Bobby Gillespie-re és csapatára vagy húsz éve vár a magyar rajongók meglehet, kicsiny, ám annál elszántabb csapata - körülbelül akkortól lehetett elcsípni az ős-Scream egy-egy koncertfelvételét: a főszerepben persze Gillespie-vel, aki csak a mikrofonállvány segítségével tudott állva maradni (az interjúkban pedig - akkor még - kerek perec letagadta, hogy bármivel is ütné magát). Azután jött a Loaded óriási sikere, a 91-es legendás Screamadelica, a sztori további része pedig jól ismert. A PS mostanáig termeli az albumokat: a Beautiful Future című tavalyi például egészen szórakoztatóra sikeredett, és remek ürügyet teremtett egy újabb turnéhoz.

Bobby Gillespie-re és csapatára vagy húsz éve vár a magyar rajongók meglehet, kicsiny, ám annál elszántabb csapata - körülbelül akkortól lehetett elcsípni az ős-Scream egy-egy koncertfelvételét: a főszerepben persze Gillespie-vel, aki csak a mikrofonállvány segítségével tudott állva maradni (az interjúkban pedig - akkor még - kerek perec letagadta, hogy bármivel is ütné magát). Azután jött a Loaded óriási sikere, a 91-es legendás Screamadelica, a sztori további része pedig jól ismert. A PS mostanáig termeli az albumokat: a Beautiful Future című tavalyi például egészen szórakoztatóra sikeredett, és remek ürügyet teremtett egy újabb turnéhoz.

A péntek késő délutáni, a kényszerek miatt (következik a Pendulum, a Prodigy!) rövidre sikerült koncert alapján elmondhatjuk, hogy a jó negyvenes zenészek rohadtul nem fáradtak még el, remek hangulatban játsszák saját slágereiket, és Gillespie vokális produkciója sem hagy maga után különösebb kívánnivalót. Egy olyan zenekarnál, amely egyszerre merített a Stones, a Stooges, a hetvenes évek német krautja és persze a mindenkori elektronikus tánczene világából, végül is soha nem lehet tudni, mi következik az élő fellépéseken, hova teszik a hangsúlyokat, és milyen arányban lesz jelen a síró gitáros-harmonikás country-blues, a pszichomotoros technó-rock őrjöngés, a cipőbámulós drone és sikálás meg a retró-rave ringatózás. Nos, szépen adagolva kaptunk mindenből egy adagot: az elején ugyanúgy játszották az új lemez slágerét (Can't Go Back), mint a betegesen retró Country Girlt, s persze az örök fesztiválsláger Jailbirdöt. A kicsit gyér számban megjelent, ámde annál lelkesebb közönséget egy nagyon szép, csak éppen túlságosan elnyújtott Damageddel ültetik le, hogy azután kisvártatva felállítsanak mindenkit ugyanazon album (a már említett Screamadelica) nyitószámával - a Movin' On Up című, kivételesen sikerült stonesizmusra már mozog, aki él. A bő egyórányi műsort persze gondos szelekcióval rakták össze, hogy legalább némi felületes keresztmetszettel szolgáljanak az utóbbi két évtized terméséből. Ennek megfelelően megkapjuk a 94-es Rocksot, aztán a Swastika Eyest és az új lemez Suicide Bomb című romboló himnuszát. És nem hisz az ember a szemének/fülének, de lenyomják még a Loadedot is - pedig hát az "csupán" egy remix! A közönség szórakoztatásában múlhatatlan érdemei vannak Mani basszusgitárosnak (ex-Stone Roses, ugyebár), aki gyakorló poliglottként egy egészségesen recsegős bazdmeggel köszönti a hálás publikumot - hosszú volt az út a "Szeretlek, Budapest"-től, sőt a "Tavaszi szél vizet áraszt"-tól idáig, de érdemes volt kivárni. Minden tekintetben.

Nagyszínpad, augusztus 14.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Csak a nácikat ne!

Egy Magyarországon alig létező mozgalommal harcol újabban Orbán Viktor, miközben a rasszista erőszak nem éri el az ingerküszöbét. A nemzeti terrorlista csak első ránézésre vicces: igen könnyű rákerülni.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.