Bobby Gillespie-re és csapatára vagy húsz éve vár a magyar rajongók meglehet, kicsiny, ám annál elszántabb csapata - körülbelül akkortól lehetett elcsípni az ős-Scream egy-egy koncertfelvételét: a főszerepben persze Gillespie-vel, aki csak a mikrofonállvány segítségével tudott állva maradni (az interjúkban pedig - akkor még - kerek perec letagadta, hogy bármivel is ütné magát). Azután jött a Loaded óriási sikere, a 91-es legendás Screamadelica, a sztori további része pedig jól ismert. A PS mostanáig termeli az albumokat: a Beautiful Future című tavalyi például egészen szórakoztatóra sikeredett, és remek ürügyet teremtett egy újabb turnéhoz.
A péntek késő délutáni, a kényszerek miatt (következik a Pendulum, a Prodigy!) rövidre sikerült koncert alapján elmondhatjuk, hogy a jó negyvenes zenészek rohadtul nem fáradtak még el, remek hangulatban játsszák saját slágereiket, és Gillespie vokális produkciója sem hagy maga után különösebb kívánnivalót. Egy olyan zenekarnál, amely egyszerre merített a Stones, a Stooges, a hetvenes évek német krautja és persze a mindenkori elektronikus tánczene világából, végül is soha nem lehet tudni, mi következik az élő fellépéseken, hova teszik a hangsúlyokat, és milyen arányban lesz jelen a síró gitáros-harmonikás country-blues, a pszichomotoros technó-rock őrjöngés, a cipőbámulós drone és sikálás meg a retró-rave ringatózás. Nos, szépen adagolva kaptunk mindenből egy adagot: az elején ugyanúgy játszották az új lemez slágerét (Can't Go Back), mint a betegesen retró Country Girlt, s persze az örök fesztiválsláger Jailbirdöt. A kicsit gyér számban megjelent, ámde annál lelkesebb közönséget egy nagyon szép, csak éppen túlságosan elnyújtott Damageddel ültetik le, hogy azután kisvártatva felállítsanak mindenkit ugyanazon album (a már említett Screamadelica) nyitószámával - a Movin' On Up című, kivételesen sikerült stonesizmusra már mozog, aki él. A bő egyórányi műsort persze gondos szelekcióval rakták össze, hogy legalább némi felületes keresztmetszettel szolgáljanak az utóbbi két évtized terméséből. Ennek megfelelően megkapjuk a 94-es Rocksot, aztán a Swastika Eyest és az új lemez Suicide Bomb című romboló himnuszát. És nem hisz az ember a szemének/fülének, de lenyomják még a Loadedot is - pedig hát az "csupán" egy remix! A közönség szórakoztatásában múlhatatlan érdemei vannak Mani basszusgitárosnak (ex-Stone Roses, ugyebár), aki gyakorló poliglottként egy egészségesen recsegős bazdmeggel köszönti a hálás publikumot - hosszú volt az út a "Szeretlek, Budapest"-től, sőt a "Tavaszi szél vizet áraszt"-tól idáig, de érdemes volt kivárni. Minden tekintetben.
Nagyszínpad, augusztus 14.
