A zenekar saját fejlesztésû szabadalma eddig jól mûködött: rendre elõvenni egy csokornyit a hetvenes/nyolcvanas évek (legfeljebb zenei értelemben) "áldott emlékezetû" fordulójának punk/posztpunk/new wave/ elektropop kincseibõl, és alapos bossás-dzsesszes-folkos génkezelésben részesíteni õket. E programra így, papíron legfeljebb egy-két albumot jósolnánk - csodák csodája, õk már a harmadiknál tartanak, s ehhez azért kellett némi áramvonalasítás is. Az új lemezen háttérbe szorult a bossaritmika - helyette néha countrys, néha meg már-már bluesos zenei hatásokkal töltötték fel a munkadarabokat: az NV jelenleg egy zömmel táncolható slágereket játszó (neo)folkzenekar, amelynek repertoárjában azért dominálnak a popballadák, az összebújós darabok (már ha nem nézzük a Plastic Bertrand-feldolgozás döngölõs ska/punk diszkóját). A nyersanyag rekrutációja ezúttal is figyelemre méltó: meglehet, csak rontaná a boltot, de azért nem lenne hülyeség kiadni idõrõl idõre az eredetieket is - az NV-rajongók túlnyomó része ugyanis sose hallotta a feldolgozott korpuszokat (néhány obligát kivételtõl eltekintve). És még nem is szóltunk a másik leleményrõl! Négy számban az eredeti szerzemények elõadói szerepelnek: Martin Gore alighanem csupán penget (s kicsit dörmög) a Master and Servantben, de például Ian McCulloch (Echo & the Bunnymen) duettet énekel az All My Colorsban, ahogy Barry Adamson is a Magazine-os korszakából való Parade-en, valamint Terry Hall a többek között a Fun Boy 3 által sikerre vitt Our Lips Are Sealeden. Külön piros pont jár Gary Numan reciklálásáért (Metal): mondhatni, már ideje volt.
Peacefrog/Neon Music, 2009
****
