Kevéssel a német egyesítés után született meg egy speciális szabadtéri múzeum ötlete: bemutatni azon böhöm monstrumokat, gigantikus exkavátorokat, melyek évtizedeken keresztül tépték (s helyenként ma is szaggatják) kontinensünk, sőt Földünk amúgy is megkínzott felszínét. A projektbe hivatalosan is beszállt Szász-Anhalt tartomány kormánya, s szépen lassan össze is hordták a spektákulumhoz szükséges mozgó vasakat: 1999-re, éppen a millenniumpánik idejére készen is állt a festői Gräfenhainichen mellett elterülő Ferropolis ("vasváros"), de már abban az évben ide tette át székhelyét az 1997-ben indult, a maga nemében páratlan Melt! fesztiválsorozat is. Azóta minden évben (kivéve 2003-at - akkor pénzügyi malőrök miatt végül törölték az egész rendezvényt) ide gyűlik a zenét szerető, zömmel ifjú közönség, mégpedig egyre nagyobb számban - a jegyeladások alapján idén nézőcsúcsot döntöttek, pedig már tavaly is több mint húszezren váltottak belépőt. A fesztivál műsorpolitikája módfelett vonzó: egy színtérre hozni a lehető legtöbb kortárs és kreatívan "szórakoztató" zenét - a lazább gitármuzsikáktól a durvább-közérthetőbb elektronikáig, a beteg elektrodiszkótól a moderált indie tánczenéig.
Első napi, a tervezettnél kicsit későbbi megérkezésünkkor (péntek éjfélkor) a fedett Gemini színpadon például a kanadai Crystal Castles szórakoztatja a helyszínt csordulásig megtöltő publikumot, amely vad ugrándozással és a szövegek ütemes kántálásával hálálja meg a kétségtelenül dinamikus elektropop-produkciót. Eközben
a főszínpadon már kezd
a lassan két évtizede a színpadot koptató skót Travis, amely jelentős rutinnal, s láthatóan értő közönség előtt adja elő a maga decens brit gitárpopját: fülbemászó dallamok, remekül énekelhető refrének, csekély mértékű izgalom, de hát úgy tűnik, ez a háborítatlan nyugalom ára. Gyorsan odébb is sétálunk, hiszen a Big Wheelnek nevezett tánctéren a tavaly nálunk is vendégeskedő Matthew Herbert pakolja a zenéket. Meg kell állapítani, hogy a maestro ezúttal egy kissé technoidabb zenéket táplált a lejátszókba - mintegy a korszellemnek ("vissza a gyökerekhez") is engedve kicsinyég. Az őserejű, kíméletlenül kopogós techno bosszúszomjasan visszatér: ezt már sokan, régóta mondják, s Herbert nem csupán hallgat a kor szavára, de lehetőségeihez mérten diktálja is a trendet. Mindenesetre egy idő után ő is oldottabb zenékbe vált (tényleg, ha valaki még emlékszik rá, az előző évtized végén még funky technónak hívták azt, amit ma - jobb híján - minimálnak), majd hanyag eleganciával káoszba fullaszt egy átkeverést, hogy kisvártatva távozzon is a helyszínről. S még nincs vége a szabadtéri diszkóvarázsnak, hiszen a bonyolult lelkű hamburgi dj/producer, Koze szettje csak ezután következik - nos, ő aztán tökéletesen tisztában van vele, hogyan lehet szórakoztató modorban móresre tanítani, de leginkább táncra perdíteni az amúgy is erre pályázó partizókat. Stefan Kozalla (hiszen ez a valódi neve) kivételes érzékkel pakolja össze a maguk látszólagos szikárságában is érzelemgazdag, négynegyedes minimal/tech/house tánczenéket, melyekhez kiváló kulisszát jelentenek a fölénk magasodó, Transformer-szerű bányagépek. Ha pedig valaki igazán meg tudja ragadni a hely szellemét, az éppen Aphex Twin, aki bűntársával, Heckerrel vállvetve gurít egy ritka dinamikus és a maga sokkoló módján kifejezetten szórakoztató elektronikus live-actet. Az elején még csak afféle puffogó, dubstep jellegű bemelegítő számok szólnak, hogy aztán beinduljon az alkotók agya és a gépek memóriája: darabokra tördelt zenei szekvenciák, muzsikatörmelékek, egy elpusztult audiohagyomány szétmorzsolt darabjai zuhognak közénk villódzó képek kíséretében - fájdalom, de a természet is alkalmazkodik e hangulathoz, s a programban ezúttal háromórányi felhőszakadás következik, melynek végső fázisait a szerző kénytelen a közeli kemping egyik mobilvécéjében átvészelni sűrű káromkodás és zoknifacsarás kíséretében.
Másnap kicsit korábban, még világosban érkezünk, így van idő jobban szemrevételezni a műholdfotók alapján meglehetősen morbidnak tűnő tájat: gyorsan kiderül, hogy a képek megfelelnek a valóságnak, s Ferropolis földnyelve valóban egy hatalmas bányató közepébe nyúlik - mi pedig az egykori NDK egyik legnagyobb külszíni barnaszénfejtésének kellős közepén állunk. Mire sikeresen becsekkolunk, már nagyban játszik Erlend Sye és berlini zenészekből rekrutált népi zenekara, a Whitest Boy Alive. Bár két, egyaránt figyelemre méltó dalokat felvonultató albuma is bőven elégséges nyersanyagot kínálna ahhoz, hogy kitöltse a rendelkezésére álló szűk órát, ő régi jó szokásához híven nem éri be ennyivel. Megérkezésünkkor például a Max Romeo-féle Chase The Devilt játsszák, majd némi saját matéria (így élőben inkább kedvesen idétlen, mintsem melankolikus, jól táncolható, finom gitárzene) után előveszik a kilencvenes évek egyik leghírhedtebb eurodance slágerét (Robyn: Show Me Love), s rá kell jönnünk: az ő előadásukban ez is csak egy finom szerelmes dal.
Az utánuk következő Animal Collective ehhez képest egy elidegenítő elemekben gazdag, pontosan 62 perces hang-kép orgiát szolgáltat, mely messze több, mint idén megjelent (s méltán ünnepelt) Merriweather Post Pavilion albumuk puszta prezentációja. Először is a programnak csak kisebb, bár igen markáns részét teszik ki az új album dalai, másrészt azok is kellőképpen kicsavarva, felboncolva, kásásra-sistergősre keverve tálaltatnak (két oldalt Geologist és Panda Bear fehér lepelborítású asztalok és kütyüik fölé görnyed, középen Avey Tare kántálja a dalokat, és néha gitározik). Látványosan ütközik agyunkban a dalok melodikus magja és a kiszerelés keresett disszonanciája - mindehhez jön még egy megfelelően hatásos vizuális háttér, profi VJ-munka. Voltaképpen felfedezhetők az összefüggő zenei kulissza építőkövei, elhangzik az új lemezről például az In The Flowers, a Summertime Clothes (erre már csaknem táncolnak is), a My Girls, vagy a végén a szinte karneváli Brother Sport, ahogy az előző album "slágerszáma", a Fireworks is - utóbbi képileg is alaposan felcímkézve. Azt azonban meg kell hagyni, hogy az AC produkciója relatíve keveseket villanyoz fel (annál feltűnőbb az ő izgatott szaladgálásuk) - ehhez képest a következő produkció, a francia Phoenix gátlástalan, s nem kicsit anglomán gitárpopjára
ezrek őrjöngenek
Amúgy nem érdemtelenül: a kompozíciós technikájában a Noel Gallagher-i utat követő, sőt még meg is fejelő kis csapat nagyon profi - atomerősen szólnak, s egyszerűen minden számuk sláger. Az este folyamán látott, néha live-actezésbe hajló dj-produkciók sem hagynak maguk után kívánnivalót: Hell szokás szerint hideg kegyetlenséggel intézi el az elektroid/technoid zenék rajongóit, a kanadai MSTRKRFT pedig megdöbbentő betétszámokkal (például Queen: Bohemian Rhapsody) ülteti hintába a már amúgy is bepörgött publikumot. Mikor visszatérünk a nagyszínpadhoz, éppen a Bloc Party prezentálja elegyesen izgalmas portfólióját - kár, hogy az ő zenéjük csak ritka alkalmakkor jön be, éppen ezért hazafelé menet inkább bekukkantunk a Melt! Klub sátorba. Itt azután, mintegy keretbe foglalva az estét, Bergen-Berlin Mash-Up-Surprise címszó alatt megint csak Erlend és vidám barátai vadítják a publikumot, néha egyszerre másfél tucatnyian lebzselnek aktívan a színpadon. A menüben pedig a jó kis WBA-számok mellett ordas meglepetések - a Haddaway-féle 1992-es What Is Love gitárpopba fordítását például egyszerűen nem lehet röhögés nélkül kibírni. Részünkről ennyi volt a fesztivál, a harmadik napot, egyéb programunk miatt, sikeresen elblicceljük. A kedves olvasónak pedig csak ajánlani tudjuk: kóstoljon bele más fesztiválokba is, akár határainkon túl, s ne érje be feltétlenül a helyben feltálalt, néha kifejezetten kalóriaszegény menüvel.
GrTizenkettedszer rendezték meg idén Európa egyik legrangosabb és legerősebb könnyűzenei fesztiválját. Bár az eső nem kímélte a résztvevőket, ez cseppet sem vont le az esemény élvezeti értékéből.
Kevéssel a német egyesítés után született meg egy speciális szabadtéri múzeum ötlete: bemutatni azon böhöm monstrumokat, gigantikus exkavátorokat, melyek évtizedeken keresztül tépték (s helyenként ma is szaggatják) kontinensünk, sőt Földünk amúgy is megkínzott felszínét. A projektbe hivatalosan is beszállt Szász-Anhalt tartomány kormánya, s szépen lassan össze is hordták a spektákulumhoz szükséges mozgó vasakat: 1999-re, éppen a millenniumpánik idejére készen is állt a festői Gräfenhainichen mellett elterülő Ferropolis ("vasváros"), de már abban az évben ide tette át székhelyét az 1997-ben indult, a maga nemében páratlan Melt! fesztiválsorozat is. Azóta minden évben (kivéve 2003-at - akkor pénzügyi malőrök miatt végül törölték az egész rendezvényt) ide gyűlik a zenét szerető, zömmel ifjú közönség, mégpedig egyre nagyobb számban - a jegyeladások alapján idén nézőcsúcsot döntöttek, pedig már tavaly is több mint húszezren váltottak belépőt. A fesztivál műsorpolitikája módfelett vonzó: egy színtérre hozni a lehető legtöbb kortárs és kreatívan "szórakoztató" zenét - a lazább gitármuzsikáktól a durvább-közérthetőbb elektronikáig, a beteg elektrodiszkótól a moderált indie tánczenéig.
Első napi, a tervezettnél kicsit későbbi megérkezésünkkor (péntek éjfélkor) a fedett Gemini színpadon például a kanadai Crystal Castles szórakoztatja a helyszínt csordulásig megtöltő publikumot, amely vad ugrándozással és a szövegek ütemes kántálásával hálálja meg a kétségtelenül dinamikus elektropop-produkciót. Eközben
a főszínpadon már kezd
a lassan két évtizede a színpadot koptató skót Travis, amely jelentős rutinnal, s láthatóan értő közönség előtt adja elő a maga decens brit gitárpopját: fülbemászó dallamok, remekül énekelhető refrének, csekély mértékű izgalom, de hát úgy tűnik, ez a háborítatlan nyugalom ára. Gyorsan odébb is sétálunk, hiszen a Big Wheelnek nevezett tánctéren a tavaly nálunk is vendégeskedő Matthew Herbert pakolja a zenéket. Meg kell állapítani, hogy a maestro ezúttal egy kissé technoidabb zenéket táplált a lejátszókba - mintegy a korszellemnek ("vissza a gyökerekhez") is engedve kicsinyég. Az őserejű, kíméletlenül kopogós techno bosszúszomjasan visszatér: ezt már sokan, régóta mondják, s Herbert nem csupán hallgat a kor szavára, de lehetőségeihez mérten diktálja is a trendet. Mindenesetre egy idő után ő is oldottabb zenékbe vált (tényleg, ha valaki még emlékszik rá, az előző évtized végén még funky technónak hívták azt, amit ma - jobb híján - minimálnak), majd hanyag eleganciával káoszba fullaszt egy átkeverést, hogy kisvártatva távozzon is a helyszínről. S még nincs vége a szabadtéri diszkóvarázsnak, hiszen a bonyolult lelkű hamburgi dj/producer, Koze szettje csak ezután következik - nos, ő aztán tökéletesen tisztában van vele, hogyan lehet szórakoztató modorban móresre tanítani, de leginkább táncra perdíteni az amúgy is erre pályázó partizókat. Stefan Kozalla (hiszen ez a valódi neve) kivételes érzékkel pakolja össze a maguk látszólagos szikárságában is érzelemgazdag, négynegyedes minimal/tech/house tánczenéket, melyekhez kiváló kulisszát jelentenek a fölénk magasodó, Transformer-szerű bányagépek. Ha pedig valaki igazán meg tudja ragadni a hely szellemét, az éppen Aphex Twin, aki bűntársával, Heckerrel vállvetve gurít egy ritka dinamikus és a maga sokkoló módján kifejezetten szórakoztató elektronikus live-actet. Az elején még csak afféle puffogó, dubstep jellegű bemelegítő számok szólnak, hogy aztán beinduljon az alkotók agya és a gépek memóriája: darabokra tördelt zenei szekvenciák, muzsikatörmelékek, egy elpusztult audiohagyomány szétmorzsolt darabjai zuhognak közénk villódzó képek kíséretében - fájdalom, de a természet is alkalmazkodik e hangulathoz, s a programban ezúttal háromórányi felhőszakadás következik, melynek végső fázisait a szerző kénytelen a közeli kemping egyik mobilvécéjében átvészelni sűrű káromkodás és zoknifacsarás kíséretében.
Másnap kicsit korábban, még világosban érkezünk, így van idő jobban szemrevételezni a műholdfotók alapján meglehetősen morbidnak tűnő tájat: gyorsan kiderül, hogy a képek megfelelnek a valóságnak, s Ferropolis földnyelve valóban egy hatalmas bányató közepébe nyúlik - mi pedig az egykori NDK egyik legnagyobb külszíni barnaszénfejtésének kellős közepén állunk. Mire sikeresen becsekkolunk, már nagyban játszik Erlend Sye és berlini zenészekből rekrutált népi zenekara, a Whitest Boy Alive. Bár két, egyaránt figyelemre méltó dalokat felvonultató albuma is bőven elégséges nyersanyagot kínálna ahhoz, hogy kitöltse a rendelkezésére álló szűk órát, ő régi jó szokásához híven nem éri be ennyivel. Megérkezésünkkor például a Max Romeo-féle Chase The Devilt játsszák, majd némi saját matéria (így élőben inkább kedvesen idétlen, mintsem melankolikus, jól táncolható, finom gitárzene) után előveszik a kilencvenes évek egyik leghírhedtebb eurodance slágerét (Robyn: Show Me Love), s rá kell jönnünk: az ő előadásukban ez is csak egy finom szerelmes dal.
Az utánuk következő Animal Collective ehhez képest egy elidegenítő elemekben gazdag, pontosan 62 perces hang-kép orgiát szolgáltat, mely messze több, mint idén megjelent (s méltán ünnepelt) Merriweather Post Pavilion albumuk puszta prezentációja. Először is a programnak csak kisebb, bár igen markáns részét teszik ki az új album dalai, másrészt azok is kellőképpen kicsavarva, felboncolva, kásásra-sistergősre keverve tálaltatnak (két oldalt Geologist és Panda Bear fehér lepelborítású asztalok és kütyüik fölé görnyed, középen Avey Tare kántálja a dalokat, és néha gitározik). Látványosan ütközik agyunkban a dalok melodikus magja és a kiszerelés keresett disszonanciája - mindehhez jön még egy megfelelően hatásos vizuális háttér, profi VJ-munka. Voltaképpen felfedezhetők az összefüggő zenei kulissza építőkövei, elhangzik az új lemezről például az In The Flowers, a Summertime Clothes (erre már csaknem táncolnak is), a My Girls, vagy a végén a szinte karneváli Brother Sport, ahogy az előző album "slágerszáma", a Fireworks is - utóbbi képileg is alaposan felcímkézve. Azt azonban meg kell hagyni, hogy az AC produkciója relatíve keveseket villanyoz fel (annál feltűnőbb az ő izgatott szaladgálásuk) - ehhez képest a következő produkció, a francia Phoenix gátlástalan, s nem kicsit anglomán gitárpopjára
ezrek őrjöngenek
Amúgy nem érdemtelenül: a kompozíciós technikájában a Noel Gallagher-i utat követő, sőt még meg is fejelő kis csapat nagyon profi - atomerősen szólnak, s egyszerűen minden számuk sláger. Az este folyamán látott, néha live-actezésbe hajló dj-produkciók sem hagynak maguk után kívánnivalót: Hell szokás szerint hideg kegyetlenséggel intézi el az elektroid/technoid zenék rajongóit, a kanadai MSTRKRFT pedig megdöbbentő betétszámokkal (például Queen: Bohemian Rhapsody) ülteti hintába a már amúgy is bepörgött publikumot. Mikor visszatérünk a nagyszínpadhoz, éppen a Bloc Party prezentálja elegyesen izgalmas portfólióját - kár, hogy az ő zenéjük csak ritka alkalmakkor jön be, éppen ezért hazafelé menet inkább bekukkantunk a Melt! Klub sátorba. Itt azután, mintegy keretbe foglalva az estét, Bergen-Berlin Mash-Up-Surprise címszó alatt megint csak Erlend és vidám barátai vadítják a publikumot, néha egyszerre másfél tucatnyian lebzselnek aktívan a színpadon. A menüben pedig a jó kis WBA-számok mellett ordas meglepetések - a Haddaway-féle 1992-es What Is Love gitárpopba fordítását például egyszerűen nem lehet röhögés nélkül kibírni. Részünkről ennyi volt a fesztivál, a harmadik napot, egyéb programunk miatt, sikeresen elblicceljük. A kedves olvasónak pedig csak ajánlani tudjuk: kóstoljon bele más fesztiválokba is, akár határainkon túl, s ne érje be feltétlenül a helyben feltálalt, néha kifejezetten kalóriaszegény menüvel.
Gräfenhainichen, július 17-18.
