Erlend Oye tán az elektronikus/popzenei világ egyik legkedvesebb, leginkább szeretni való csodagyereke, aki - s ezt nagy örömmel látjuk - egy pillanatra sem képes abbahagyni önként vállalt, igényes népszórakoztatói misszióját. A világ némileg vájtabb fülű része még az akusztikus/folkos Kings Of Convenience duóból ismerhette meg - no és persze sűrűn vállalt vendégszereplései nyomán. Némely Röyksopp-slágerek (Remind Me, Poor Leno) előadójaként is találkozhattunk a jó torkú norvéggel, aki emellett még számtalan produkcióhoz adta hangját (Ash, DJ Hell, Phonique, hogy csak néhányat említsünk). Azt már csak mintegy mellékesen említenénk, hogy 2003-ban készített egy remek szólóalbumot (minden számot más elektronikus zenei producerrel), majd a következő évben egy egekig magasztalt Dj-Kicks-szelekciót, amelynek sajátossága, hogy Erlend saját vokáljával (többek között klasszikus popszámok ihletett a cappella feldolgozásaival) turbósította fel a mixbe vagdalt zenei nyersanyagot.
Még 2004-ben alapította meg saját gitárzenekarát, a Whitest Boy Alive-ot: a Marcin Öz basszer és Sebastian Maschat dobos közreműködésével felálló trió gondos munka és némi kísérletezés nyomán keverte ki a maga összetéveszthetetlenül jellegzetes, megkapó zenei világát. A 2006-os Dreams azután megmutatta, mire képesek: gyönyörű, a szó szoros értelmében álomszerű popszámok, hozzá Erlend Sye kicsit szomorkás, melankolikus, szeretni való dalai, a szerző diszkrét, cseppet sem tolakodó, mégis markánsan érvényesülő gitárjátékával. S láss csodát: a produkciót szerette a nép, mi több, a Whitest Boy Alive az egyik legkeresettebb koncertzenekarrá avanzsált. Nonstop világ körüli turnéjuk közepette is volt idejük megírni és felvenni új lemezüket, a Rulest, amelyet Mexikóban, egy maguk építette tengerparti stúdióban rögzítettek. A hangzásban némi újdonságot jelent, hogy állandó tagként csatlakozott hozzájuk Daniel Nentwig billentyűs, aki többek között egy Crumar típusú egzotikus olasz szintivel színesítette az összképet (továbbá ő a felelős az alkalmilag visszatérő elektronikus prüntyögésekért is). Amúgy a produkcióról továbbra is csak a legjobbakat tudjuk mondani: finom kis hangszeres zene, amely egyszerre építkezik a hetvenes/nyolcvanas évek fordulójának magában is eklektikus new wave gitárzenéiből, a sokszor azokat is megihlető funk/diszkó stíluselemekből meg a nem kis részben ezeket visszhangzó kortárs elektronikus zenei világból, amit megszüntetve/megőrizve asszimilál saját magába. A kicsit szomorkás szövegekben ezúttal sem csalódhat a hallgató, ráadásul egy túlnyomórészt táncorientált lemezt vehetünk kézbe, rajta feszes ritmusalapok, lelket simogató gitár- és szintifutamok, néha (mint például a Courage című majdnem house-darabban) némi zavarba ejtő, áthallásszerű savas bugyborgás. Örömmel jelenthetjük, hogy a zenekar éppen ráérős európai turnéjának közepén jár: ne essünk kétségbe, hogy az egyik legszórakoztatóbb élő produkciót egyetlen "neves" magyar fesztivál étlapján sem fedezhetjük fel - mint tudjuk, egységbe forrt kontinensünkön már nincsenek távolságok.
Bubbles/Deep Distribution, 2009