Lemez - Lelket simogató - The Whitest Boy Alive: Rules

  • - minek -
  • 2009. június 11.

Zene

Erlend Oye tán az elektronikus/popzenei világ egyik legkedvesebb, leginkább szeretni való csodagyereke, aki - s ezt nagy örömmel látjuk - egy pillanatra sem képes abbahagyni önként vállalt, igényes népszórakoztatói misszióját. A világ némileg vájtabb fülű része még az akusztikus/folkos Kings Of Convenience duóból ismerhette meg - no és persze sűrűn vállalt vendégszereplései nyomán. Némely Röyksopp-slágerek (Remind Me, Poor Leno) előadójaként is találkozhattunk a jó torkú norvéggel, aki emellett még számtalan produkcióhoz adta hangját (Ash, DJ Hell, Phonique, hogy csak néhányat említsünk). Azt már csak mintegy mellékesen említenénk, hogy 2003-ban készített egy remek szólóalbumot (minden számot más elektronikus zenei producerrel), majd a következő évben egy egekig magasztalt Dj-Kicks-szelekciót, amelynek sajátossága, hogy Erlend saját vokáljával (többek között klasszikus popszámok ihletett a cappella feldolgozásaival) turbósította fel a mixbe vagdalt zenei nyersanyagot.

Erlend Oye tán az elektronikus/popzenei világ egyik legkedvesebb, leginkább szeretni való csodagyereke, aki - s ezt nagy örömmel látjuk - egy pillanatra sem képes abbahagyni önként vállalt, igényes népszórakoztatói misszióját. A világ némileg vájtabb fülű része még az akusztikus/folkos Kings Of Convenience duóból ismerhette meg - no és persze sűrűn vállalt vendégszereplései nyomán. Némely Röyksopp-slágerek (Remind Me, Poor Leno) előadójaként is találkozhattunk a jó torkú norvéggel, aki emellett még számtalan produkcióhoz adta hangját (Ash, DJ Hell, Phonique, hogy csak néhányat említsünk). Azt már csak mintegy mellékesen említenénk, hogy 2003-ban készített egy remek szólóalbumot (minden számot más elektronikus zenei producerrel), majd a következő évben egy egekig magasztalt Dj-Kicks-szelekciót, amelynek sajátossága, hogy Erlend saját vokáljával (többek között klasszikus popszámok ihletett a cappella feldolgozásaival) turbósította fel a mixbe vagdalt zenei nyersanyagot.

Még 2004-ben alapította meg saját gitárzenekarát, a Whitest Boy Alive-ot: a Marcin Öz basszer és Sebastian Maschat dobos közreműködésével felálló trió gondos munka és némi kísérletezés nyomán keverte ki a maga összetéveszthetetlenül jellegzetes, megkapó zenei világát. A 2006-os Dreams azután megmutatta, mire képesek: gyönyörű, a szó szoros értelmében álomszerű popszámok, hozzá Erlend Sye kicsit szomorkás, melankolikus, szeretni való dalai, a szerző diszkrét, cseppet sem tolakodó, mégis markánsan érvényesülő gitárjátékával. S láss csodát: a produkciót szerette a nép, mi több, a Whitest Boy Alive az egyik legkeresettebb koncertzenekarrá avanzsált. Nonstop világ körüli turnéjuk közepette is volt idejük megírni és felvenni új lemezüket, a Rulest, amelyet Mexikóban, egy maguk építette tengerparti stúdióban rögzítettek. A hangzásban némi újdonságot jelent, hogy állandó tagként csatlakozott hozzájuk Daniel Nentwig billentyűs, aki többek között egy Crumar típusú egzotikus olasz szintivel színesítette az összképet (továbbá ő a felelős az alkalmilag visszatérő elektronikus prüntyögésekért is). Amúgy a produkcióról továbbra is csak a legjobbakat tudjuk mondani: finom kis hangszeres zene, amely egyszerre építkezik a hetvenes/nyolcvanas évek fordulójának magában is eklektikus new wave gitárzenéiből, a sokszor azokat is megihlető funk/diszkó stíluselemekből meg a nem kis részben ezeket visszhangzó kortárs elektronikus zenei világból, amit megszüntetve/megőrizve asszimilál saját magába. A kicsit szomorkás szövegekben ezúttal sem csalódhat a hallgató, ráadásul egy túlnyomórészt táncorientált lemezt vehetünk kézbe, rajta feszes ritmusalapok, lelket simogató gitár- és szintifutamok, néha (mint például a Courage című majdnem house-darabban) némi zavarba ejtő, áthallásszerű savas bugyborgás. Örömmel jelenthetjük, hogy a zenekar éppen ráérős európai turnéjának közepén jár: ne essünk kétségbe, hogy az egyik legszórakoztatóbb élő produkciót egyetlen "neves" magyar fesztivál étlapján sem fedezhetjük fel - mint tudjuk, egységbe forrt kontinensünkön már nincsenek távolságok.

Bubbles/Deep Distribution, 2009

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.