Marton László Távolodó

Búcsúzni annyi, mint meghalni egy kicsit - tartják a franciák, és azt hiszem, igazuk van. Én legalábbis már délután tök depressziós voltam, mert mégiscsak rohadt egy dolog, ha az emberből kivágnak egy darabot.

Azt hiszem, ez lesz az év afrikai lemeze. Még hátravan kilenc hónap, de ez überelhetetlen.

választani. Az egyik az angol erdők mélyén, a másik Afrikán is túl, az óceán partján, a harmadik Orántól Havannáig, s a legfiatalabb Belgrádban.

Március 21-én a Roma Parlamentben lépett fel Oláh Cumó Árpád, előbb egy szál akusztikus zongorán improvizálva, majd az új együttesével. Hogy mi van a lelke mélyén, az inkább szólóban jött át, a második menet főleg arról tanúskodott, hogy milyen mélyen hatott rá a hetvenes évek fúziós dzsesszének a forradalma. De most nem is ez a lényeg. Hanem hogy kiderült: a huszonhat éves Cumó korántsem véletlenül halmozta a díjakat, s miután túlesett a bostoni Berklee Zeneintézet kétéves ösztöndíján, a Los Angeles-i Thelonious Monk Intézetbe nem véletlenül egyedül őt vette fel Herbie Hancock a jelentkező zongoristák közül.

Ali Farka Touré 1939-ben született Maliban, a Niger-parti Kanau faluban. Tizedik fiúgyermeke volt édesanyjának, s az első, aki túlélte a csecsemőkort. Azokban a családokban, ahol halott gyermek volt, az a szokás járta, hogy becenevet kapjanak az élők, így lett belőle Farka, ami azt jelenti: szamár.

Ha az volna a kérdés, hogy harminc John Cale-lemezből melyekre esküszöm, gondban lennék: igazán jó szívvel ha ötöt mernék ajánlani. A súlyosan szikár Music For A New Societyt és a Dylan Thomas-versekre írt szívszorító-szimfonikus Words For The Dyingot feltétlenül, aztán a Lou Reeddel közös Warhol-hommázs, a Songs for Drella jöhetne, és még két koncert: a kimondottan rockos John Cale Comes Alive és a Cale-dalokat egy szál zongorára emelő Fragments Of A Rainy Season.

Hol volt, hol nem volt, úgy negyvenöt évvel ezelőtt megszületett a ska Jamaicában. Azokban az években vívta ki függetlenségét Jamaica, így a ska feldobott hangulata és zenei újításai egyaránt elválaszthatatlanok az ország nemzeti büszkeségétől. Úgy szokás mondani, hogy a ska a szigetország válasza volt a New Orleans-i rhythm and bluesra.

"Some of these days / You'll miss me honey." Egy öreg, még az első világháború előtti ragtime kezdődik így - mindig ezt hallgatja Jean-Paul Sartre hőse, Antoine Roquentin abban a bouville-i kávézóban, ahová Rolebbon márki életét kutatva annyiszor betér. Nem tudja a címét, s azt sem, hogy az "a zsidó férfi", aki írta, és az "a néger nő", aki énekli, él-e még - de Az undorban ennek nincs is különösebb jelentősége. Jelentősége annak a "szelid odaadással" vegyes "irigységnek" van, amellyel rájuk gondol - amiért "megmenekültek" ezzel a dallal, "megtisztulva a létezés bűnétől".

Úgy hiszem, valami olyasmi dolog történik most a bluesban, mint a kilencvenes évek végén a (Buena Vista Social Club köré csoportosuló) kubai muzsikákkal vagy mint nálunk (az Utolsó óra program kapcsán) az erdélyi népzenék archiválásával. Eljött az idő - és ez nemcsak azt jelenti, hogy alig-alig élnek már a blues "forrásértékű" legendái közül, de azt is, hogy a műfaj "öröksége" megkülönböztetett figyelmet és bánásmódot kíván.

régi, avagy egy lemez dolga sem könnyű: szegénynek többnyire úgy kell megőriznie az "önazonosságát", hogy közben új vizekre is hajózzon.

"Régi vágású, paraszti muzsika Erdélyből, aztán a Tiszán innen s a Dunán túl, csupa-csupa tiszta, s mégis, ma már egyre nehezebben fellelhető forrásból.

Mázlim van, vesztemre szinte egyidős vagyok a hazai rocktörténettel. Más szóval: túl jól emlékszem erre a históriára ahhoz, hogy elfogulatlan legyek.