"Some of these days / You'll miss me honey." Egy öreg, még az első világháború előtti ragtime kezdődik így - mindig ezt hallgatja Jean-Paul Sartre hőse, Antoine Roquentin abban a bouville-i kávézóban, ahová Rolebbon márki életét kutatva annyiszor betér. Nem tudja a címét, s azt sem, hogy az "a zsidó férfi", aki írta, és az "a néger nő", aki énekli, él-e még - de Az undorban ennek nincs is különösebb jelentősége. Jelentősége annak a "szelid odaadással" vegyes "irigységnek" van, amellyel rájuk gondol - amiért "megmenekültek" ezzel a dallal, "megtisztulva a létezés bűnétől".
A múlt évben, mikor is A Nagy Könyvek lázában égett hazánk, s az éppen száz esztendeje született Sartre regénye egyetlen szavazatot sem kapott, újra előszedtem Az undort - mégiscsak a kedvencem volt, már amikor kedvenceim voltak, amikor az irodalomban nem kevésbé hittem, mint a zenében. És nem kellett sok, hogy ugyanaz a "szelid odaadás" járjon át, mint anno, amikor Roquentin csömörével mélyebben azonosultam. Ám most hirtelen nyugtalanítani kezdett, ami harminc évig nem bántott: a kulcsfontosságú Some of These Days szerzője és énekese "ismeretlen". Tudni akartam. Valami olyasmi lázzal, mint amellyel Rolebbon márki nyomába eredhetett Roquentin.
*
Hogy hány dal kezdődik a "Some of these days" sorral, azt pillanatok alatt kidobta a keresőprogramom. Már csak az évszámok és a nevek között kellett rendet rakni, és bezárult a kör: amit Roquentin 1917-ben hallott, az Shelton Brooks száma lehetett, Sophie Tucker előadásában. A címe is ez: Some of These Days. Nézzük csak tovább!
Sophie Tucker önéletrajza ugyancsak a Some of These Days címet kapta, s abban ez áll: 1910-ben éppen Chicagóban tanyázott, amikor a szobalánya rászabadított egy fiatal zongoristát. A neve Shelton Brooks, és azért kereste fel, hogy megmutassa egy dalát.
A többit sejthetik.
A következő harminc évben a Some of These Days Tucker himnusza lett; hatszor vette fel. Brooks pedig előállt még egy csomó nagy dobással, ugyan nem mindegyikből lett örökzöld. Akár meg is volnánkÉ Csupán az a kérdés, miért használta Sartre a "zsidó férfi, néger nő" formulát.
Hiszen: éppen ellenkezőleg. Színes bőrűnek Brooks született: 1886-ban, Ontarióban. Apja egy metodista gyülekezetet vezetett; Brooks a templomban vette első zongoraleckéit, mielőtt Detroitba költözött a család. Ott csapta meg a ragtime szele, aztán továbbállt Chicagóba, hogy tisztes bárzongoristává nője ki magát. A Some of These Days az első szerzeményei közül való, egy étteremben "talált rá", ahol egy fekete lány civakodott így a kísérőivel: "Some of these days, you're gonna miss me, honey."
Ami pedig Tuckert illeti, nos, ő a zsidó. 1884-ben, Sonia Kalish néven csöppent egy meglehetősen veszélyes világba: Ukrajnában javában dúltak a pogromok. Hároméves volt, amikor családja az Egyesült Államokba menekült. Connecticutban vettek egy éttermet, Sonia ott kezdett énekelni, majd miután hozzáment egy Louis Tuck nevű pasashoz, Tucker lett belőle.
Csupán egy évig húzták együtt, aztán Sophie nekivágott New Yorknak. 1905 körül járhattunk, amikor a karrierje szárba szökkent a mulatókban. Bluesokkal kezdte, az arcát feketére festve, majd "visszavedlett", s jöhettek a jiddis melódiák. Kész őrület, ilyet még nem láttak abban a hétpróbás világban.
A negyvenes évekig lemezfelvételek tucatjai, kabaré- és revüszámok, film- és musicalszerepek, London-New York járatok zsúfolódtak az életében. Gene Kelly, Frank Sinatra, Cole Porter, Bob Hope - hosszasan sorolhatnánk, hogy kikkel adódott dolga. 1963-ban musical készült az életéből. Még három éve volt hátra.
*
Amerika igazán naprakész a múltjában - Sophie Tucker fel-vételeiből többféle kompiláció is kapható. Én a dupla The Great Sophie Tuckert rendeltem meg, melyen a Some of These Days kétféle változatban is hallható. Előkerül még jó pár híres dala: sanzon, kabaré, ragtime és blues, a The Man I Love, a My Yiddishe Momme vagy az I'm The Last Of The Red Hot Mammas például, de én csak "arra a kettőre" tudok összpontosítani. Megint, mintha én volnék RoquentinÉ
Hát így.
"Mindjárt jön a refrén: legjobban ezt a refrént szeretem, a meredek lendületet, ahogyan előreveti magát, mint egy sziklafal, a tenger habjainak" - másolhatja ide, aki nem remél szebb szavakat "a néger nő" mámorító erejére és szomorúságára:
"Egyszóval mégiscsak igazol-hatja a létezését az ember?"
Jasmine, 2005
