World music: tessék

Zene

választani. Az egyik az angol erdők mélyén, a másik Afrikán is túl, az óceán partján, a harmadik Orántól Havannáig, s a legfiatalabb Belgrádban.
választani. Az egyik az angol erdők mélyén, a másik Afrikán is túl, az óceán partján, a harmadik Orántól Havannáig, s a legfiatalabb Belgrádban.

June Tabor: At The Wood's Heart June Tabor nem könnyű eset. Harminc éve folyamatosan elájul tőle a sajtó, mégis a senki földje királynője, akinek ismertségéhez csak ismeretlensége fogható. Együtt az angol folkhullámmal, az Albion Banddel, Fairport Conventionnel, Oysterbanddel társulva bukkant fel, a kilencvenes évek elejére azonban mindenféle árral szembefordult, úgy taposta ki a maga talpalatnyi univerzumát. Dagmar Krause vagy Nico ugorhat be egy ilyen bársonyos-hűvös alt hallatán, s mert az angol népdaloké mellett Kurt Weill, a dzsesszballadák és az artisztikus rock hatása érezhető. A 90-es Freedom and Choice albumra így kerülhetett egy Velvet Underground- vagy a négy évvel későbbi Against the Streamre egy Elvis Costello-szám, s még jócskán böngészhetnénk Tabor jeles kapcsolatait, ha nem a legutóbbi anyagáról lenne szó.

Más kérdés, hogy messzire ezzel sem rugaszkodhatunk. Nem kevesebb és nem másabb ez a lemez, mint amikért nagyon lehet szeretni Tabort. Szomorkás, emelkedett, letisztult népdalfeldolgozásokkal, illetve egy Ellington-sztenderddel és egy francia sanzonnal, amik kevésbé találják a helyüket Tabor kérlelhetetlen erdejében. De ez a legkevesebb. Akiben van bátorság kettesben maradni ezzel az albummal, az mindenképpen megkapja a magáét, s ha fellocsolták, elvonul majd vele megint. Hiszen ritka hang és ritka csend ez, Huw Warren zongorája, Martin Simpson gitárja és Andy Cutting harmonikája mentén. (Topic Records/IndieGo, 2005) *****

Cesaria Evora: Rogamar Cesaria Evora sem az a fajta, akitől valami meglepőt kéne várnunk. Igaz, volt idő, amikor nem tartóztatta meg magát egy kis kubai vagy brazil vértől, de ez a Rogamar most megint egy kóser, "távolságtartó" zöld-foki album. Mi más is lehetne ezzel a címmel! Azt jelenti: "ima a tengerhez", s máris helyben vagyunk - azon a vidéken a tengerről szól az élet, abból fakad a legtöbb fájdalom és remény. Emlékszünk jól, a szárazság, az éhség és a munkanélküliség elől menekülni kényszerült a lakosság jelentős hányada, így mindazoknak, akik ma zöld-fokiaknak vallják magukat, csupán a harmada él otthon. Ettől olyan nosztalgikus, keserédes a szigetcsoportra jellemző morna mű-faja - ami persze nem azt jelenti, hogy a népét permanens depresszió uralja. Tessék csak a borítót nézni, Evora egyik lemezén sem tűnt még ilyen feldobottnak, s ennyi könnyed-táncos coladeirával sem volt még dolgunk - miközben öt-hat mornától megszakad a szív. Teofilo Chantre, Adalberto Silva, Manuel de Novas, csupa ismerős szerző - amiként valahogy ismerős a legtöbb dal isÉ Töltsön egy órát kedvenceivel, aztán majd kiderül, hogy melegség vagy unalom járja-e át e sok visszaköszönő íztől. (Lusafrica/Sony-BMG, 2006) **** és fél

Maurice El Médioni Meets Roberto Rodriguez: Descarga Oriental Maurice El Médioni nevét tíz évvel ezelőtt ismerhették meg azok, akik a hatvanas években elmulasztották a fénykorát. Akkor Café Oran címmel jelentkezett, hogy elmondhassuk: immár a francia "nyugdíjasklubra" is figyelni kell.

Médioni 1928-ban született Oránban, s miután a bátyja hazacügölt egy zongorát a bolhapiacról, már csak annyi kellett, hogy ellesse, mit klimpíroznak a mulatókban. Aztán '42-ben partra szálltak az amerikaiak, s a kikötőben kivirágzott a boogie-woogie, Médioni pedig éppolyan fogékony volt az új széljárásra, mint a rumbára vagy a korai raira. Így gyúrta össze "pianorientalista" stílusát, amivel a hatvanas években Franciaországba költözve befutott. Hogy aztán miért esett ki a pikszisből, az kérdés, az viszont szent, hogy a Café Oran az évtized egyik legtöbbet emlegetett visszatérése lett, a maga zsidó és arab dallamaival, s hozzájuk a Klezmatics fúvósaival.

Hát most ez a Médioni találkozott az ütős Roberto Rodriguezzel. A Rodriguez család Havannából települt Floridába, ahol a tizenhárom éves Roberto az apja zenekarában zsidó mulatságokon muzsikált. Aztán szedte a sátorfáját, s végül New Yorkban kötött ki, mert egy bevándorlónak mégiscsak az az igazi - s bizony ott éppúgy beszippantotta a latin szakma (Ruben Blades, Celia Cruz), mint a dzsessz (Randy Bre-cker, Lester Bowie) vagy a klezmer (Anthony Coleman, John Zorn).

Na, és akkor tavaly összefutottak Párizsban. Állítólag ez volt Médioni első szava: "Meglásd, micsoda zenét csinálunk majd mi együtt egyszer!" És tényleg. Már csak a szaván kellett fogni, az év végén.

Médioni zongoráját feszes kubai stílusokkal körítette Rodriguez - egy basszeres, egy gitáros, egy trombitás és egy másik ütős kollégával. Gyökértelen és ismerős, békebeli és előremutató, műfajok és nációk feletti muzsikát teremtve, azzal az extra meglepetéssel, hogy Médioni baromi jól orgonál. És azzal a túlkapással, hogy - és ahogy - két számban énekel. (Piranha/Zenesegély, 2006) *****

Kal Ilyen sem volt még, a Balkánról vezetik az európai rádiós világzenei listát. Dragan Ristic zenekara ráadásul az első albumával robbantott ekkorát. És hát tényleg rokonszenves, ami hajtja: nem bírja az olcsó, szintetizátoros turbófolkot, átlátja a cigányzenék balkáni gyökereit, ugyanakkor megfelel a mai Belgrád követelményeinek is. Nehéz buli, de többé-kevésbé sikerült neki.

Azt jelenti a Kal, hogy "fekete", mint amilyen a fellépőöltönyük színe. S mint amilyen sűrű ez a muzsika: az a fajta balkáni blues, amit Saban Bajramovic művel a legérzékletesebben, csak annál kicsit dögösebben, úgy megfeszítve a bőgőt és a perkát, mintha valami kütyü szólna. A gitáros-énekes Dragan többnyire saját - és figyelemre méltó - számokat írt az albumra, egy csomó vendéget is megnyert, még olyan komoly nevűt is, mint Rambo Amadeus. Szóval van mihez gratulálni, s ezután van mire figyelni, de a világért se értsenek félre: hogy "ilyen még nem volt", azt inkább a lista miatt mondtam. (Asphalt Tango/Zenesegély, 2006) ****

Neked ajánljuk