"Túlélőtábor" - Oláh Cumó Árpád dzsesszzongorista

Film

Március 21-én a Roma Parlamentben lépett fel Oláh Cumó Árpád, előbb egy szál akusztikus zongorán improvizálva, majd az új együttesével. Hogy mi van a lelke mélyén, az inkább szólóban jött át, a második menet főleg arról tanúskodott, hogy milyen mélyen hatott rá a hetvenes évek fúziós dzsesszének a forradalma. De most nem is ez a lényeg. Hanem hogy kiderült: a huszonhat éves Cumó korántsem véletlenül halmozta a díjakat, s miután túlesett a bostoni Berklee Zeneintézet kétéves ösztöndíján, a Los Angeles-i Thelonious Monk Intézetbe nem véletlenül egyedül őt vette fel Herbie Hancock a jelentkező zongoristák közül.

Március 21-én a Roma Parlamentben lépett fel Oláh Cumó Árpád, előbb egy szál akusztikus zongorán improvizálva, majd az új együttesével. Hogy mi van a lelke mélyén, az inkább szólóban jött át, a második menet főleg arról tanúskodott, hogy milyen mélyen hatott rá a hetvenes évek fúziós dzsesszének a forradalma. De most nem is ez a lényeg. Hanem hogy kiderült: a huszonhat éves Cumó korántsem véletlenül halmozta a díjakat, s miután túlesett a bostoni Berklee Zeneintézet kétéves ösztöndíján, a Los Angeles-i Thelonious Monk Intézetbe nem véletlenül egyedül őt vette fel Herbie Hancock a jelentkező zongoristák közül.

*

Magyar Narancs: Míg édesapád Garai Gábor együttesében dobolt, te a Weiner Leó Konzervatóriumban tanultál klasszikus zongorát. Aztán, mire tizenhét éves lettél, dzsesszzongoristaként mutatkoztál be a Bartók rádióban. Mi döntött végül?

Oláh Cumó Árpád: Dzsesszlemezeket gyerekkorom óta hallgattam, és a hatásukra magam is próbálgattam improvizálni. Főleg a Weather Reportot szerettem, az teljesen elbűvölt, persze nem igazán tudtam feldolgozni. Úgy ejtett rabul, mint valami misztikum - mi ez az egész, honnan jön, ki az a Jaco Pastorius, Wayne Shorter, Joe Zawinul? Aztán az édesanyám azt mondta, hogy kezdjek klasszikus zenét tanulni, mert mindennek az az alapja. Akkor a dzsessz megakadt egy időre, mivel a konzervatóriumban egyre mélyebben kellett bonyolódnom a klasszikusokba, míg sor nem került arra a rádiós tehetségkutatóra, amelyet Füsti Balogh Gábor emlékére szerveztek dzsesszzongoristák számára.

Úgy éreztem, szeretnék elindulni rajta. A tanárom persze nem rajongott azért, hogy dzsesszzongorista legyek, de ez fakadt belőlem tizenhat éves koromban. Akkor már nagyon izgatott a dzsessz, kezdtem játszogatni, beiratkoztam Márkus Tiborhoz dzsesszelméletet tanulni, s végül a versenyen megosztott első helyezést értem el.

MN: Az otthon hallgatott lemezek nyilván az édesapádéi voltak. Mitől volt olyan misztikus az élmény? Nem beszélgettél róla az édesapáddal?

OCÁ: Édesapám nagyon sokat dolgozott külföldön, valójában az édesanyám nevelt, s ő azt akarta, hogy majd menjek a Zeneakadémiára. Én pedig másképp gondoltam. Lejárkáltam a klubokba, s volt egy csomó zenész barátom, például a bőgős Barcza Horváth József, aki szintén Jaco-őrült volt. Meg Miles Davis, Weather Report, Chick Corea Electric Band. Följárogattunk egymáshoz, hallgattuk a lemezeket, aztán összeültünk gyakorolni, egy nyáron éjjel-nappal jam sessionökben próbálkoztunk.

MN: A Füsti Balogh-verseny I. helyezettjeként vehettél részt egy öthetes Berklee-kurzuson, ahol aztán kétéves ösztöndíjat kaptál. Tizennyolc évesen aligha lehettél kiforrott dzsesszzongorista. Mit mondtak, mi tetszett a játékodban?

OCÁ: Azon a kurzuson egyből kiderült számomra, hogy ott szeretnék a Berklee-n tanulni. Az összes tanuló azzal foglalkozhat, ami izgatja, magas szintű képzésben részesül, s ugye mégiscsak Amerika a dzsessz hazája. Szóval engem nagyon megfogott, és a tanárok is bátorítottak, hogy felvételizzek - így kerültem vissza 2001-ben. Nem indokolták meg, hogy miért vettek fel, annyit hallottam csak, hogy "más vagyok, mint a többi".

MN: Ebben a másságban benne lehet, hogy kelet-európai vagy hogy roma vagy?

OCÁ: A Berklee-n rengeteg nemzetiség tanul, tele van oroszokkal, lengyelekkel, franciákkal, olaszokkal; annak önmagában nem lehetett súlya, hogy magyar vagyok. A cigányzene pedig inkább a franciákat jellemezte, náluk erős a Django Reinhardt-féle hagyomány. Én nyitottabb vagyok annál, hogy egyféle stílus érdekeljen. Aztán majd kiderül, hogy mi jön ki mindebből.

MN: Azért gondoltam erre, mert mostanában mintha felértékelődött volna Európa a dzsesszben.

OCÁ: Igen, de főleg a klasszikusoknak, Bartóknak, Sztravinszkijnak, Debussynek köszönhetően. 'k a mai napig meghatározók a dzsesszzenészek számára. Charlie Parker csak Bartókot hallgatott. Bill Evans pedig olyan stílust teremtett a zongorázásban, amivel megnyitotta a kaput a klasszikus zene és a dzsessz között. A klasszikus zene akkora falat, annyi mindenből lehet meríteni, és ezek az emberek annyi "borzasztó" dolgot írtak meg, hogy azóta is kiapadhatatlan források. A dzsessz pedig a legszabadabb zene a világon, bármit be tud fogadni, és bármikor képes újjászületni. Nézd meg Miles Davist. Folyton valami újat hozott. Ötévente más hang, más hangszín, más zenészek - ez a lehető legnagyobb dolog.

MN: Azzal a címmel, hogy "Herbie Hancock tanítványa voltam", nyilván könyvet lehetne írni. Most csak egy kérdés erejéig: mit jelent egy ilyen mester művészileg, szakmailag, emberileg?

OCÁ: Hancock azzal tűnt ki, hogy a zenének mindent alárendelt, ugyanakkor rendkívül fogékony volt mindenféle értékre. Wayne Shorter és Terence Blanshard, akikkel még szorosabb kapcsolatba kerültem, azt mondták mindig: az életet játsszuk. Ezek az emberek nagyon bölcsek; Wayne úgy tudott matematikáról beszélni, hogy csak lestem. Hatvanéves korukra jottányit sem vesztettek az aktivitásukból és a nyitottságukból. Ez nekem akkora élményt jelentett, ami az életem végéig kísér.

Maga a felvételi öt perc alatt lement. Azt mondta Hancock, játsszunk egy kör sztenderdet, egy kör bluest - szinte pár másodperc az egész. Összenéztünk a többiekkel: "Hú, ez baromi kihívás!" Ott lenni a zene mögött egyből.

Leginkább arra voltak kíváncsiak, hogy kik vagyunk. Volt, akit még behívott Hancock, érdeklődött, milyen az élete, a családi háttere - engem nem hívtak vissza. Persze betojtam: "Akkor most ki vagyok rúgva?" Mire mondták: "Nem, rólad minden kiderült a játékodból."

Összesen hat jelentkezőt vettek fel: egy zongoristát, egy bőgőst, egy dobost, egy szaxofonost, egy trombitást és egy hegedűst, akit két hónap után egy vibrafonos váltott fel. Csináltak belőlünk egy zenekart, két évig azzal turnéztunk.

MN: S amikor nem voltatok úton?

OCÁ: Kemény lecke volt, minden percben figyeltek ránk. A zenekari gyakorlat mellett az volt a döntő, hogy ismerjük meg magunkat, s úgy írjunk zenét. Olyan dolgokra jöttem rá, amik a gyerekkoromig nyúltak vissza, mintha egy önismereti csoportba jártam volna. Volt, hogy nem is zenéltünk, csak beszélgettünk. Rengeteget beszélgettünk. Időnként olyan fejfájást kaptunk, hogy már alig bírtuk, teljesen kipurcantunk a nyomástól. Ha zenét írtunk, Wayne mindig megkérdezte, hogy miről szól. És ha nem tudtuk elmondani, dobhattuk a kukába három-négy nap munka után. "Akkor az semmit sem mond." "Van barátnőd?" - kérdezte az egyik sráctól. "Épp most szakítottunk." "Akkor ezt írd meg!" De olyan is volt, hogy tíz perc után cserélni kellett valakivel, és folytatni, amit írt. Bevonulni az agyába - ez volt a feladat.

MN: A Monk Intézet után hogyan látod a 2001-es lemezedet?

OCÁ: Akkor éppen versenylázban voltunk, s kettőt is megnyertünk Németországban és Belgiumban. Amikor hazajöttünk, az EMI-tól lehetőséget kaptunk egy lemezre, úgyhogy felvettük azokat a számokat, amelyeket a versenyen játszottunk. Nagyon sokat dolgoztunk rajta, és belementünk merész vállalkozásokba is, de ma már nem vagyok elégedett vele. Mindig újra tudnám írni a darabjaimat, ilyen értelemben ez a lemez sincs kész. Meg hát emberként is sokat változtam. Vannak dolgok, amikről mélyebben tudok beszélni és zongorázni. 2001 óta szinte teljesen átalakultam. Egy dzsesszzenésznek harmincéves kora előtt nem forrhat ki a stílusa, hiszen a dzsessz élettapasztalat. Ha napi tizenöt órát gyakorolsz, technikailag fejlődhetsz, de unalmas lesz, amit játszol. Ahhoz, hogy "felfedező" legyél, nem elég a négy fal.

Engem a Biblia fűzött szorosabban a zenéhez. Persze el kellett telnie egy időnek, amíg a kezembe vettem. Az az idő a Berklee-n jött el. Nagyon nehéz körülmények között éltem, és rengeteget segített közben. Ha édesanyámék nem cserélik kisebbre a lakásukat, ki sem jutottam volna. Amerika nem a mi pénztárcánkra volt szabva.

MN: Egyébként könnyen befogadtak?

OCÁ: Igen, a zenészek nagyon befogadóak. Azt se kérdezték, hogy hívnak. Mindegy, honnan jöttél, lássuk, hogy mit tudsz.

MN: Tanultál korábban angolul?

OCÁ: Egy hamburgert sem tudtam kérni. Kint kellett megtanulnom. Kemény menet volt; akár egy túlélőtábor.

MN: Ha jól tudom, most újra Amerikába készülsz. Mi lebeg a szemed előtt?

OCÁ: Egy saját lemezt szeretnék felvenni a kinti barátaimmal. Aztán itthon is szeretnék egyet, a mostani zenekarommal. Már jó ideje nem csináltam lemezt, úgyhogy összegyűlt vagy háromra való anyag a fejemben.

MN: Ezek szerint ingázni fogsz Magyarország és Amerika között.

OCÁ: Pontosan. Ehhez az országhoz nagyon ragaszkodom. Itt nőttem fel, bárhol járok, én a magyar kultúrát képviselem. Nekem nagyon fontos az itteni lélek és a családom. Ha hat hónapot kint töltök, vissza kell jönnöm, hogy beszívjam ezt a levegőt.

(Cumó 2001-es lemeze My Time címmel jelent meg az EMI-nél. Zenekarában ma Papesch Péter basszusgitározik, Borlai Gergő dobol, ifj. Födő Sándor perkázik és DJ Bootsie szkreccsel.)

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.