Menny és - John Cale (koncert)

Zene

Ha az volna a kérdés, hogy harminc John Cale-lemezből melyekre esküszöm, gondban lennék: igazán jó szívvel ha ötöt mernék ajánlani. A súlyosan szikár Music For A New Societyt és a Dylan Thomas-versekre írt szívszorító-szimfonikus Words For The Dyingot feltétlenül, aztán a Lou Reeddel közös Warhol-hommázs, a Songs for Drella jöhetne, és még két koncert: a kimondottan rockos John Cale Comes Alive és a Cale-dalokat egy szál zongorára emelő Fragments Of A Rainy Season.

Ha az volna a kérdés, hogy harminc John Cale-lemezből melyekre esküszöm, gondban lennék: igazán jó szívvel ha ötöt mernék ajánlani. A súlyosan szikár Music For A New Societyt és a Dylan Thomas-versekre írt szívszorító-szimfonikus Words For The Dyingot feltétlenül, aztán a Lou Reeddel közös Warhol-hommázs, a Songs for Drella jöhetne, és még két koncert: a kimondottan rockos John Cale Comes Alive és a Cale-dalokat egy szál zongorára emelő Fragments Of A Rainy Season.

Ám mihelyt túlesnék e mérsékelt ajánlaton, már bánnám is: Cale ugyanis jóval többet jelent annál, mint hogy egyik-másik lemezéről éppen mit gondolok. Rangja és jelentősége szerte-ágazó életműve egészéből fakad, abban pedig "konvencionális" szólóalbumai mellett a Velvet Undergrounddal jegyzett két lemezének (The Velvet Underground and Nico, White Light/White Heat), produceri munkáinak (The Stooges, Patti Smith, Nico, Jonathan Richman), kollaborációinak (Lou Reeddel: Songs For Drella, Bob Neuwirthtel: The Last Day On Earth, Brian Enóval: Wrong Way Up), a zenei avantgárdhoz való kö-tődésének (Terry Rileyval: Church Of Anthrax, La Monte Younggal a Theatre Of Eternal Music zenekarban: New York in the 1960's, Vol 1: Sun Blindless Music; Inside the Dream Syndicate, Vol 1, 2, 3), film- és balettzenéinek (Paris S'Eveille, 23 Solo Piece For La Naissance De L'Amour, I Shot Andy Warhol, Eat/Kiss, Antartida, La vent de La Nut, Dance music) ugyancsak megvan a helye; arról nem beszélve, hogy a kevésbé átütő pop- és rocklemezeiből is kihalászható egy-egy kitű-nő szám.

Szóval a nyitó kérdésre csak akkor válaszolok, ha nagyon muszáj. Lássunk inkább egy másik "képtelenséget": dióhéjba sűríteni a pályafutását.

*

John Cale huszonegy éves volt, amikor 1963-ban Bernstein-ösztöndíjjal New Yorkba érkezett Walesből. Előbb a fluxusmozgalom ragadta magával, John Cage és Aaron Copeland munkatársa lett, majd - a New York-i undergrounddal szoros kapcsolatban álló - La Monte Young pszichedélikus-minimalista Theatre Of Eter-nal Music nevű zenekarába kapcsolódott be. Néhány kitartott hangból álló, elnyűhetetlen hosszúságú számokat játszottak, melyekhez Cale gitárhúrokkal szerelte fel mélyhegedűjét - innen már csak egy ugrás volt a Velvet Underground.

Cale és Lou Reed 1965-ben futott össze a Pickwick lemeztársaságnál, s rögvest zenekart alapítottak, Primitives néven. Előbb Tony Conrad és Walter De Maria játszott velük, majd az első kislemez után átszerveződtek, Conrad és Maria helyére Sterling Morrison és Angus Maclise került. Maclise javaslatára keresztelkedtek át Velvet Undergroundra, aztán ő is odébbállt: neki nem volt kedve ahhoz a felhajtáshoz, amit Andy Warhol kínált a társaságnak.

Cale '68-ig maradt - amíg a Velvetben kiegyenlítődött a rock 'n' roll és a zenei avantgárd, amíg Reed nem forszírozta a klasszikus dalformát. Aztán az Elektra kiadó zenei rendezője lett, lemezeket készített Iggy Popnak és Nicónak, majd párat magának is, előbb a pop- és a klaszszikus zene kilátástalan kapcsolatán rugózva, majd az Island kiadóhoz szegődve a kommersz-profi, de továbbra sem igazán markáns rock terepén.

Cale leghúzósabb évtizede a nyolcvanas volt. Amit akkor művelt, az épp olyan érzékeny és épp olyan radikális, mint a Velvet legjobbjai - drámában a Music For A New Society, rockban a Honi Soit, a Caribbean Sunset, a John Cale Comes Alive és a Sabotage/Live, újklasszikában a Words For The Dying, "rekviemben" a Songs For Drella.

A kilencvenes éveket ugyancsak ragyogóan nyitotta, akkor jött ki a Fragments Of A Rainy Season, aztán nekem elhalványult megint: sem alkalmazott zenéivel, sem Walking On Locusts című poplemezével nem rázott meg igazán. Belemászott az elektronikába is, de erről már csak olvastam - HoboSapiense becserkészéséhez nem volt különösebb kedvem. Hanem a tavalyi blackAcetate, az másÉ Ha egy idősebb úr újra rockot játszik, ráadásul John Cale a neve, akkor figyelni kell.

*

Essünk túl rajta: a blackAcetate sem egy őrület, de korántsem érdektelen: bár egyetlen hanggal sem tágítja Cale képét, két-három darabja - így a For A Ride, a Sold-Hotel és a Turn The Lights On - minden további nélkül befér-kőzhet tartósítandó rockszámai közé. Ezt turnéztatva érkezett most (másodszorra) hazánkba - '95-ben a Szigeten járt, az oda kevésbé klappoló FragmentsÉ anyagával.

A felállás: három gitár dobbal, Cale kíséretében megbízható, de nem különösebben eredeti ifjú munkások, a hetvenes éveket idéző fazonnal. Nyolc darab gitárt, billentyűt, dobot és villanyhegedűt pakoltak a színpadra - sejteni lehetett, hogy mire kell számítani.

De még annál is sokkal jobban indult! Egyenesen a Velvet-klasszikus Venus In Fursszal, annak pedig az Evidence és a friss Turn The Lights On járt a nyomában, úgyhogy rögtön lepetéztem, pedig kivárhattam volna, hogy egy másik ritka kedvenc, a Walking The Dog kerüljön sorra. Az első félóra a kóser, ha úgy tetszik, régi vágású rock 'n' roll jegyében telt el - a hatvannégy éves Cale erejének és elementaritásának a színe-javát mutatta odáig. Tisztára, mint negyedszázaddal ezelőtt, a John Cale Comes Alive vagy a Sabotage/Live korában.

AztánÉ aztán kissé alábbhagyott a lelkesedésem. Nem az elektronikus bizgentyűzés percei miatt, az nem baj, ha idő adódik kimenni egy italért vagy cseverészni kicsinyt, inkább azokkal a szoftrockslágerekkel volt bajom, amiktől mindig is lekonyultam, s amikből most mintha egy sem felejtődött volna ki. Tudják, a Dirtyass Rock 'N' Roll és társai - Cale kereskedelmi sikerei. Miközben kimaradt egy lemeznyi "brutális" csoda, a kimaradhatatlan Leaving It Up To Youval és a Heartbreak Hotellel.

Szóval, mit mondjak, az egyik szemem és a másik szememÉ

Összességében: oké. Menny és hétköznap.

Mindenesetre mindazoknak, akik most találkoztak John Cale-lel először, feltétlenül a figyelmükbe ajánlanék öt lemezt...

A38 hajó, március 4.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.