Ha az volna a kérdés, hogy harminc John Cale-lemezből melyekre esküszöm, gondban lennék: igazán jó szívvel ha ötöt mernék ajánlani. A súlyosan szikár Music For A New Societyt és a Dylan Thomas-versekre írt szívszorító-szimfonikus Words For The Dyingot feltétlenül, aztán a Lou Reeddel közös Warhol-hommázs, a Songs for Drella jöhetne, és még két koncert: a kimondottan rockos John Cale Comes Alive és a Cale-dalokat egy szál zongorára emelő Fragments Of A Rainy Season.
Ám mihelyt túlesnék e mérsékelt ajánlaton, már bánnám is: Cale ugyanis jóval többet jelent annál, mint hogy egyik-másik lemezéről éppen mit gondolok. Rangja és jelentősége szerte-ágazó életműve egészéből fakad, abban pedig "konvencionális" szólóalbumai mellett a Velvet Undergrounddal jegyzett két lemezének (The Velvet Underground and Nico, White Light/White Heat), produceri munkáinak (The Stooges, Patti Smith, Nico, Jonathan Richman), kollaborációinak (Lou Reeddel: Songs For Drella, Bob Neuwirthtel: The Last Day On Earth, Brian Enóval: Wrong Way Up), a zenei avantgárdhoz való kö-tődésének (Terry Rileyval: Church Of Anthrax, La Monte Younggal a Theatre Of Eternal Music zenekarban: New York in the 1960's, Vol 1: Sun Blindless Music; Inside the Dream Syndicate, Vol 1, 2, 3), film- és balettzenéinek (Paris S'Eveille, 23 Solo Piece For La Naissance De L'Amour, I Shot Andy Warhol, Eat/Kiss, Antartida, La vent de La Nut, Dance music) ugyancsak megvan a helye; arról nem beszélve, hogy a kevésbé átütő pop- és rocklemezeiből is kihalászható egy-egy kitű-nő szám.
Szóval a nyitó kérdésre csak akkor válaszolok, ha nagyon muszáj. Lássunk inkább egy másik "képtelenséget": dióhéjba sűríteni a pályafutását.
*
John Cale huszonegy éves volt, amikor 1963-ban Bernstein-ösztöndíjjal New Yorkba érkezett Walesből. Előbb a fluxusmozgalom ragadta magával, John Cage és Aaron Copeland munkatársa lett, majd - a New York-i undergrounddal szoros kapcsolatban álló - La Monte Young pszichedélikus-minimalista Theatre Of Eter-nal Music nevű zenekarába kapcsolódott be. Néhány kitartott hangból álló, elnyűhetetlen hosszúságú számokat játszottak, melyekhez Cale gitárhúrokkal szerelte fel mélyhegedűjét - innen már csak egy ugrás volt a Velvet Underground.
Cale és Lou Reed 1965-ben futott össze a Pickwick lemeztársaságnál, s rögvest zenekart alapítottak, Primitives néven. Előbb Tony Conrad és Walter De Maria játszott velük, majd az első kislemez után átszerveződtek, Conrad és Maria helyére Sterling Morrison és Angus Maclise került. Maclise javaslatára keresztelkedtek át Velvet Undergroundra, aztán ő is odébbállt: neki nem volt kedve ahhoz a felhajtáshoz, amit Andy Warhol kínált a társaságnak.
Cale '68-ig maradt - amíg a Velvetben kiegyenlítődött a rock 'n' roll és a zenei avantgárd, amíg Reed nem forszírozta a klasszikus dalformát. Aztán az Elektra kiadó zenei rendezője lett, lemezeket készített Iggy Popnak és Nicónak, majd párat magának is, előbb a pop- és a klaszszikus zene kilátástalan kapcsolatán rugózva, majd az Island kiadóhoz szegődve a kommersz-profi, de továbbra sem igazán markáns rock terepén.
Cale leghúzósabb évtizede a nyolcvanas volt. Amit akkor művelt, az épp olyan érzékeny és épp olyan radikális, mint a Velvet legjobbjai - drámában a Music For A New Society, rockban a Honi Soit, a Caribbean Sunset, a John Cale Comes Alive és a Sabotage/Live, újklasszikában a Words For The Dying, "rekviemben" a Songs For Drella.
A kilencvenes éveket ugyancsak ragyogóan nyitotta, akkor jött ki a Fragments Of A Rainy Season, aztán nekem elhalványult megint: sem alkalmazott zenéivel, sem Walking On Locusts című poplemezével nem rázott meg igazán. Belemászott az elektronikába is, de erről már csak olvastam - HoboSapiense becserkészéséhez nem volt különösebb kedvem. Hanem a tavalyi blackAcetate, az másÉ Ha egy idősebb úr újra rockot játszik, ráadásul John Cale a neve, akkor figyelni kell.
*
Essünk túl rajta: a blackAcetate sem egy őrület, de korántsem érdektelen: bár egyetlen hanggal sem tágítja Cale képét, két-három darabja - így a For A Ride, a Sold-Hotel és a Turn The Lights On - minden további nélkül befér-kőzhet tartósítandó rockszámai közé. Ezt turnéztatva érkezett most (másodszorra) hazánkba - '95-ben a Szigeten járt, az oda kevésbé klappoló FragmentsÉ anyagával.
A felállás: három gitár dobbal, Cale kíséretében megbízható, de nem különösebben eredeti ifjú munkások, a hetvenes éveket idéző fazonnal. Nyolc darab gitárt, billentyűt, dobot és villanyhegedűt pakoltak a színpadra - sejteni lehetett, hogy mire kell számítani.
De még annál is sokkal jobban indult! Egyenesen a Velvet-klasszikus Venus In Fursszal, annak pedig az Evidence és a friss Turn The Lights On járt a nyomában, úgyhogy rögtön lepetéztem, pedig kivárhattam volna, hogy egy másik ritka kedvenc, a Walking The Dog kerüljön sorra. Az első félóra a kóser, ha úgy tetszik, régi vágású rock 'n' roll jegyében telt el - a hatvannégy éves Cale erejének és elementaritásának a színe-javát mutatta odáig. Tisztára, mint negyedszázaddal ezelőtt, a John Cale Comes Alive vagy a Sabotage/Live korában.
AztánÉ aztán kissé alábbhagyott a lelkesedésem. Nem az elektronikus bizgentyűzés percei miatt, az nem baj, ha idő adódik kimenni egy italért vagy cseverészni kicsinyt, inkább azokkal a szoftrockslágerekkel volt bajom, amiktől mindig is lekonyultam, s amikből most mintha egy sem felejtődött volna ki. Tudják, a Dirtyass Rock 'N' Roll és társai - Cale kereskedelmi sikerei. Miközben kimaradt egy lemeznyi "brutális" csoda, a kimaradhatatlan Leaving It Up To Youval és a Heartbreak Hotellel.
Szóval, mit mondjak, az egyik szemem és a másik szememÉ
Összességében: oké. Menny és hétköznap.
Mindenesetre mindazoknak, akik most találkoztak John Cale-lel először, feltétlenül a figyelmükbe ajánlanék öt lemezt...
A38 hajó, március 4.
