Toumani Diabaté eddig sem volt piskóta - tavaly az Ali Farka Touréval négykezes In The Heart Of The Moon albumért zsebelt be egy Grammyt -, de ekkora dobása még tényleg nem volt.
1965-ben született, Bamakóban. Apját, Sidiki Diabatét "a kora királya" címmel tüntették ki az 1977-es nemzetközi Black Arts Fesztiválon - ő volt az, aki erőteljes improvizációival a kora (21 húros nyugat-afrikai hárfa) használatában új dimenziókat nyitott. S mert a felkapott Ensemble National Instrumental zenekarban játszott, nem nagyon volt ideje Toumanival foglalkozni, aki így ötéves korától magára utalva iparkodott.
Egy mali hangszeres számára a legbiztosabb érvényesülést az jelentette, ha valamelyik népszerű énekes kíséretébe állhatott. Toumani előbb Kandia Kouyatét, majd Ousmane Sackót szolgálta, így adódott lehetősége 1986-ban Londonba utazni, ahol egyetlen délután felvette első lemezét (Kaira). Ez volt a világ első szóló koraalbuma. Aztán más fronton tört utat: 1988-ban és 1993-ban a spanyol Ketama együttessel (Songhai, Songhai 2) a flamenco és a kora fúzióját teremtették meg.
Mindeközben a tradíciót sem hagyta másra: az 1995-ös Djelika három ősi mali hangszerre: a korára, a balafonra és a ngonira épült, a négy évvel későbbi New Ancient Stringst pedig a korás Ballaké Sissokóval vette fel - apjuk, Jelimadi Sissoko és Sidiki Diabaté 1970-es, Ancient Strings című koraduója nyomán.
Ugyancsak 1999-ben Taj Mahallal készített blueslemezt (Kulanjan), aztán Salif Keitával dolgozott (Papa), majd megint összeállt Ballaké Sissokóval (Tomora) - egyszóval, hál' isten, feltartóztathatatlan az úr.
A Boulevard De L'Independance felvételére 2004-ben került sor Bamakóban, annak a háromlemezes World Circuit-projektnek a keretében, melyből az In The Heart Of The Moon már kijött, s bizonyára Ali Farka Touré tradicionális ngonialbuma sem várat magára sokat.
Symmetric Orchestra nevű társulatával Diabaté készített már lemezt (Shake The Whole World), 1992-ben, de ahhoz nem tudok hozzászólni, mert csak Maliban és Japánban volt kapható. A koncepció mindenesetre közös: szimmetria hagyomány és modernség, akusztikus és elektronikus hangszerek, dzselik és nem dzselik, mesterek és tanítványok, illetve az egykori Manding Birodalom zenei stílusai között. Több mint híd ez: itt most nem arról van szó, hogy milyen frappánsan köthetők össze különféle kultúrák, hanem ezek azonosságáról, egységéről. És ez az egység amilyen magától értetődő, olyan különös.
Guineai gitárstílus szenegáli dobosokkal, mali korával és a (James Brown-guru) Pee Wee Ellis vezette fúvósokkal. Fékezhetetlen mali salsával és évszázadok érlelte-tisztította, emelkedett lírával. Tánccal és istentelen mélységekkel. Hiánytalanul mindazzal a mágiával, amitől a nyugat-afrikai zene példátlan.
Mondom, az év lemeze, minimum.
World Circuit, 2006
