A folyó gyermeke - Ali Farka Touré 1939-2006

Ali Farka Touré 1939-ben született Maliban, a Niger-parti Kanau faluban. Tizedik fiúgyermeke volt édesanyjának, s az első, aki túlélte a csecsemőkort. Azokban a családokban, ahol halott gyermek volt, az a szokás járta, hogy becenevet kapjanak az élők, így lett belőle Farka, ami azt jelenti: szamár.

Ali Farka Touré 1939-ben született Maliban, a Niger-parti Kanau faluban. Tizedik fiúgyermeke volt édesanyjának, s az első, aki túlélte a csecsemőkort. Azokban a családokban, ahol halott gyermek volt, az a szokás járta, hogy becenevet kapjanak az élők, így lett belőle Farka, ami azt jelenti: szamár.

Ali Farka Touré nem dzsalinak született, vagyis a nyugat-afrikai kasztrendszer szerint "hivatalosan" nem lehetett volna zenész. Nem is tanította senki, mégis korán felkapta Niafunké, ahová a negyvenes években, apja halála után költözött a család. Az iszlám mellett ugyanis egy ősi hiedelem is uralta a falu szokásait: a folyó szellemének, Ghimbalának a tisztelete. A helyi legenda szerint ezek a szellemek tartják kézben a világot, ők felelnek a betegségekért és a termésért, úgyhogy - muzsikával és tánccal - feltét-lenül a kedvükben kell járni. És ritka adomány volt, ha azt tartották valakiről, hogy "a folyó gyermekeként" kapcsolatot tud teremteni velük. Mint az egyhúros gitáron (dzserkel), az egyhúros hegedűn (ndzsarka) és a négyhúros lanton (ngoni) egyaránt feltűnő tehetségű Farka.

Ali Farka Touré tizenhét éves volt, amikor a Guineai Nemzeti Balett társulatában meghallotta a gitáros Keita Fodelát. Onnantól maga is gitáros akart lenni, de 1968-ig csak kölcsönhangszerekre futotta. Akkor járt először külföldön, Malit képviselve Szófiában - ahol végre vehetett magának.

A következő évtizedet Bamakóban töltötte, a rádió zenekarában. Ekkor vette fel azokat a számait, melyekből húsz-harminc év múltán a Radio Mali és a Red & Green albuma kikerült. Aztán visszatért Niafunkéba, s noha még szakítgatott időt lemezfelvételre és koncertezésre, egyre mélyebbre ásta magát a farmon, családjára, illetve a falu mezőgazdasági kultúrá-jának a fejlesztésére koncentrálva. Aki hallani akarta, mehetett Maliba. Úgy készültek az utolsó lemezei is, hogy odatelepítettek egy mozgó stúdiót.

Nemrég felbukkant Martin Scorsese Feel Like Going Home című, a bluesról szóló filmjében. Oda volt John Lee Hookerért. És büszkeséggel töltötte el, hogy kedvenc amerikai blues- és soulénekeseinek a muzsikája mind-mind a mali bluesból fogant.

Ali Farka Touréra 1987-ben "csapott le" az angol World Circuit kiadó. Mintha "összefolyt" volna a Niger és a Mississippi, olyan benyomást keltettek az albumai. Ali Farka Toure, The River, The Source, Talking Timbuktu, Niafunke, In The Heart Of The Moon. Legkönnyebben a Taj Mahalt és Nitin Sawhneyt felvonultató The Source és a (Ry Cooderrel közös) Talking Timbuktu "mosta át" a nyugati füleket - az utóbbiért Grammy-díjat kapott, és ez az alkotás a világzene egyik megingathatatlan alapműve lett.

Idén az In The Heart Of The Moonért járt Grammy, ám "hírértéke" inkább annak volt, hogy tradicionális ngonizenekara és a korás Toumani Diabaté társaságában "röghöz kötöttségét" feladva fellépett Brüsszelben.

Az ember rögtön vérszemet kapott. Hogy talán majd erre is, legközelebb...

Hiszen a csontrákról szó sem volt.

Mostanáig.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.