Többé nem élek - Blurt (koncert)

Zene

Búcsúzni annyi, mint meghalni egy kicsit - tartják a franciák, és azt hiszem, igazuk van. Én legalábbis már délután tök depressziós voltam, mert mégiscsak rohadt egy dolog, ha az emberből kivágnak egy darabot.

Búcsúzni annyi, mint meghalni egy kicsit - tartják a franciák, és azt hiszem, igazuk van. Én legalábbis már délután tök depressziós voltam, mert mégiscsak rohadt egy dolog, ha az emberből kivágnak egy darabot. Vagy húsz éve hallgatom a Blurtöt, és akkor is odavoltam, ha halványabbra sikerült egy lemeze, és erre tessék, most úgy mehettem a koncertjére, mint még soha: hogy ez lesz az utolsó; hogy annyi; hogy utoljára látom.

A Blurt természetesen a világ legjobb együttesei közé tartozik, csak erre még nem jöttek rá Angliában, a hazájában. A hetvenes évek végén, amikor megalakult, New Yorkban működött egy hasonló jellegű társaság, a James Chance vezette The Contortions. Arról írták, hogy Captain Beefheart énekét és Maceo Parker szaxofonját ötvözi, de hogy Chance hatott volna a Blurtben fújó-éneklő Ted Miltonra, azt csak nagyon sok pénzért merném állítani. Ami Milton fekete zenék és ritmusok iránti elragadtatását illeti, biztosabb forrásom van: Nigériában cseperedett fel. Na, de ennyit erről.

1980-ban, amikor az első Blurt-kislemez megjelent, már teljesen kész volt a zenekar. Gitárosa, (akkor még) Pete Creese pár hangból feldobott egy fülbemászó dallamot, a dobos (akkor még) Jack Milton alátolt egy feszes ritmust, Ted pedig az egészet a magasba emelte elborult énekével vagy fújásaival. Egyszerű és mégis démonikus muzsika született így, monoton minimalizmusával és groove-jaival a transz jó kis bugyraiba szállva. "Igazi" Blurt-album, ha jól tudom, tizenegy készült - abból három (a Blurt In Berlin, a Friday the 12th és a The Body Live) koncerten, az utolsó kettő (a Magic Moments és a Celebrating the Bespoke - Cell of Little Ease) pedig a mi Bahiánk kiadásában, Hajnóczy Csaba lelkesedésének és finom ízlésének köszönhetően. Mert mondom, a Blurt nem igazán kellett Angliában, inkább Berlinben vagy (a kilencvenes években) Budapesten futott.

Most is összejöttünk a Hajón, szomorkodva csápolni, szép számmal. Ehhez a búcsúturnéhoz két kurrens Blurt-válogatás, a tavalyelőtti Let There Be Blurt - The Best of Blurt Volume 1, a The Fish Needs A Bike és az idei Volume 2, The Body That They Build To Fit The Car szolgáltatott bónusz apropót, és azok módján is zajlott, doszt a nagy slágerekkel. Steve Eagles 1984 óta gitározik a Blurtben, szóval ő már zsigerből, könnyedén, a dobos Bob Leight viszont csak mostanában ülhetett (a Jacket '86-ban váltó) Paul Wigens helyére, s így rögtön sütött, hogy újra kellett gyúrniuk a dolgokat. Mintha ma született volna az összes szám, úgy szólt a sztori, a csúcsra járatva négy hengere: a dzsessz és a punk, a színház és a dadaista irodalom.

Úgyhogy arra gondoltam, még sosem voltam ilyen jó Blurt-koncerten. Aztán meg arra, hogy nem hiszem. Ezt nem lehet abbahagyni, hiszen a Blurt az Milton maga. Értem én: szarul megy a szekér, s ez már kicsit uncsi, inkább a szóló projektjeire figyel. De akkor is. Véget vetni a Blurtnek, az olyan lenne, mintha azt mondaná, innentől nem eszem. Vagy még inkább: többé nem élek.

Hát így. Illetve így nem. Ennyit a búcsúról meg a franciákról. Mindenesetre semmi para. Majd szólok, ha legközelebb.

A38 állóhajó, május 17.

Neked ajánljuk