Úgy hiszem, valami olyasmi dolog történik most a bluesban, mint a kilencvenes évek végén a (Buena Vista Social Club köré csoportosuló) kubai muzsikákkal vagy mint nálunk (az Utolsó óra program kapcsán) az erdélyi népzenék archiválásával. Eljött az idő - és ez nemcsak azt jelenti, hogy alig-alig élnek már a blues "forrásértékű" legendái közül, de azt is, hogy a műfaj "öröksége" megkülönböztetett figyelmet és bánásmódot kíván.
Ennek jegyében készült Martin Scorsese (a Duna Televízióban is vetített) hétrészes sorozata, A Blues, ennek jegyében adott ki The last & lost blues survivors címmel gyűjteményes CD-t a Music Maker Relief Foundation, s ennek jegyében látnak napvilágot olyan "főhajtások", mint Eric Claptoné (Me And Mr. Johnson, 2004), aki Robert Johnson számait, vagy James Blood Ulmeré (Memphis Blood, 2003), aki Willie Dixon és John Lee Hooker számait dolgozta fel. Legújabban pedig Eric Burdon kért szót, és nagyon helyesen tette.
*
Burdon (Newcastle, 1941) és a blues kapcsolatának komolyságát aligha kell bizonygatnunk. Kezdetben Pagans nevű zenekarával nyomta kedvenc bluesait, majd 1962-ben összeállt Alan Price-szal, s ezzel a "brit invázió" talán legsúlyosabb rhythm & blues zenekara született meg. Az Animals. Ismerünk legendákat, melyek szerint színpadi viselkedésükkel vívták ki az "állati" cím jogát, mások a bandával csavargó háborús veterán "Animal Hog" szerepét gyanítják inkább.
Bármiképp is, az Animals pillanatok alatt befutott a bluesfeldolgozásaival. Még egyetlen felvételük sem volt, de már akkora nagy (arra haknizó) gurukat kísérhettek, mint Sonny Boy Williamson, John Lee Hooker vagy Memphis Slim. Onnantól meg, hogy lemezhez jutottak, végképp nem volt apelláta: a House Of The Rising Son, az I'm Crying, aztán a Don't Let Me Be Misunderstood a mai napig tuti örökzöld.
Burdon és Price azonban összeveszett 1965-ben - Price megcsinálta magának az Alan Price Setet, Burdon pedig újraszervezte az Animalst. Innentől Eric Burdon & The Animals lett a neve, s főleg Los Angelesben működött, Burdon ugyanis azt gondolta, hogy Hollywoodban is lehet némi keresnivalója. De nem ezért szerettük. Mindenesetre ennek az újabb Animalsnek is akadt egy-két maradandó száma, így például a When I Was Young, nóvumként pedig a pszichedélikus rock hatásáról kell említést tennünk. Végül az Eric Burdon & The Animalsből 1968-ra Eric Burdon & The New Animals lett, ám ez az "új" lényegében az Animals végét jelentette: már csak egy évig húzta.
Az Animals megszűnése után Burdon új kísérők után nézett, így jutott el (a producer Jerry Goldstein javaslatára) a kaliforniai Night Shift együtteshez. Igaz, ez egy funkybanda volt, de a világon mindent tudott, s különben is: a funk ugyancsak a bluesból eredt. A stílusát mindazonáltal Burdonhöz igazította, s a nevét is megváltoztatta: War lett - amire máris figyelni kellett, hiszen '69-ben nem a "háború", hanem éppen ellenkezőleg, a "béke" volt a nyerő szlogen. Vietnam.
Az Eric Burdon & War néhány hónap alatt egy szimpla (Eric Burdon Declares War) és egy dupla albumot (The Black Man's Burdon) készített: remekmű volt (és maradt) mindkettő - olyan slágerekkel gazdagítva Burdon életművét, mint a Spill The Wine, a Tobacco Road vagy a They Can't Take Away Our Music. A '71-es európai turné közben azonban Burdon kikészült, s a zenekart magára hagyva visszatért Los Angelesbe - véget vetve ezzel a közös karriernek, s útnak indítva az önállósuló Warét. (Azokban az időkben nem lehetett könnyű sem vele, sem neki: idegkimerültségtől és kábítószeres gondoktól kínlódott - bővebben lásd az I Used To Be An Animal... But I'm Alright Now című önéletrajzában.)
Egy kis szolid rosszindulattal sarkítva elmondható: a következő harminc évben Burdon abból élt, amit addig felhalmozott. Újabb és újabb zenekarokat szervezett, folyamatosan koncertezett, '76-ban és '83-ban egy-egy lemezre (Before We Were So Rudely Interrupted; Ark) az eredeti Animalsszel is összeállt, pár szóló-albuma is kijött, hangját (ami maga a blues) sem kezdte ki az idő, de igazán nagy dobásra nem futotta az erejéből. Mostanáig.
*
A Soul Of A Man egy pompásan végiggondolt és kimunkált, továbbá rendkívül élveze-tes bluesalbum. Ha feldobjuk, úgy tekint ránk, akár egy tabló - együtt van itt mindenféle blues: folkos (Soul Of A Man), funkys (Kingsize Jones), boogie-s (Circuit Rider), gospeles (Slow Moving Train), rockos (Devil Run), lassúzós (I Don't Mind) és betépett motoros (Red Cross Store), mint ahogy együtt vannak a blues klasszikus (Blind Willie Johnson, Fred McDowell, Howlin' Wolf) és kortárs (Eric Bibb, Imperial Crowns, John Bundrick, David Munyon) szerzői is. De amikor leesik, mindez egyáltalán nem forgácsolódik szét, s nincsen az ütésében semmiféle "furmányos" didaxis: teljesen egységes és közvetlen hangon szól, tele erővel, lendülettel és zsigeri muzsikusokkal. A hatvanöt éves Burdonnek, mondom, nagyon kellett már egy ilyen lemez, újra - és szerintem nekünk is nagyon kellett, nem beszélve a bluesról.
SPV, 2006; Eric Burdon-koncert március 25-én a Petőfi Csarnokban
