régi, avagy egy lemez dolga sem könnyű: szegénynek többnyire úgy kell megőriznie az "önazonosságát", hogy közben új vizekre is hajózzon.
Varttina: Miero Aki a Varttina korai éveire, a karéliai hagyományőrzésre kíváncsi, Mari Kaasinen énekesnőhöz vagy a buzukis-szaxofonos Janne Lappalainenhez fordulhat, a társaik csak később szálltak be, már Helsinkiben, jobbára a Sibelius Akadémián. Ugyanakkor ez az újabb, vérfrissített korszak is két fejezetre osztható: míg az Oi Dai és a Seleniko albumuk csupa feldolgozásból állt, az 1994-es Aitara óta a saját számaikról kell beszélnünk. Mégpedig olyanokról, amelyek az akusztikus etnopop elvárásainak úgy felelnek meg bárhol a világon, hogy a mélyükön szigorúan ragaszkodnak a keletfinn női énekes hagyomány zenei és szöveges emlékeihez. Vejnemöjnen legyen a talpán, aki egy Varttina-szám hallatán kiszúrja, hogy éppenséggel nem népdal. Tessenek csak elé tenni a Mierót, menten kiderül.
Ez a Miero amúgy a Varttina legjobb lemezei közül való: tudja mindazt, amit tisztes elődei - a Vihma, az Ilmatar és az Iki - felvonultattak, ugyanakkor egy kis nóvummal is szolgál. Lendületes, dinamikus, tüzes, a három énekesnőből dől a boszorkányság, de most az emelkedett, lírai fordulatoktól is szorulhat a torok - no és ilyen baljós szövegekről sem tehettünk eddig említést. Egyszóval: minden a régi, s közben mégis, mintha újjászületett volna ez a huszonhárom éves zenekar! (Real World/EMI, 2006) *****
Boban Markovic Orkestar Feat. Marko Markovic: The Promise A kilencvenes évek közepén, amikor az Underground zenéjére felkapta a fejét a fél világ, jó passzban voltak a rezesbandák, éppen náluk időzött a divat. Aztán odébbállt, de Markovicon nem fogott az idő, s ma már egyáltalán nem vonja össze szemöldökét az ember, ha azt olvassa alcím gyanánt, hogy "a Balkán rezeseinek királya". Megdolgozott érte, nincs még egy csávó, aki ennyi turnét és ennyi lemezt abszolvált volna ebben a műfajban. Abban a műfajban, amelyben ráadásul a lemezeken nem jön át a koncertek fesztiválfílingje, úgyhogy agyalni kell, különben gáz van.
Boban tisztában lehet ezzel. Míg a tavalyelőtti Boban i Markóját a feldolgozások uralták, ez a korong már rogyásig van az ő - illetve két szám erejéig Marko fia - szerzeményeivel. Ezekkel pedig azon az úton araszol tovább, amely mélységében, személyességében és befolyásaiban egyaránt távolabbra mutat a szerb rezesekre általában jellemző vonásoknál. Bobannak van ehhez hangja és vénája, a zenekara sem tud hibázni, megkapta a kiváló Ben Mandelsont producernek, így aztán tessék, megint letett egy tisztességes lemezt az asztalra. Ha nem is rendkívülit. (Piranha/Zenesegély, 2005) ****
Besh o droM: Ha megfogom az ördögöt... Szerbiából gyorsforgalmi út vezet a Besh o droM negyedik albumához, de egy szusszanásra megállnék előtte. Előkaparni az egy évvel korábbi Gyí!-t, melyet akkor a Besh o droM legjobbjának tartottam. "Elkerüli az elektronikus és szkreccselős zsákutcákat - így én -, és a lírát is hagyja másra; a Gyí! arról szól, amiben a Besh o droM tutira otthon van: a kifinomult - Balkán ihlette - zúzásról."
Részemről rendben, amit mondtam, tartom. S az Ördög is jobban kézre áll így. Hiszen először azt az arcát mutatja, amit előszeretettel paskolgattunk eddig is: ugyanaz a lendület, ugyanaz az íz - ugyanaz a kollázstechnika köszön vissza, mellyel összetéveszthetetlen Besh o droM gyúródik az erdélyi, magyar, román, cigány, zsidó, szerb, macedón, görög és miegymás népzenei motívumokból. Szóval először úgy tűnik, mintha a Gyí! meg ez az Ördög egy dupla album két korongja volna, pedig istenemre, nem. Az ördög a finomabb részletekben bujkál - Barcza Gergő (korábban jóval ritkábban hallott) kavalján lovagolva szép számmal kacsint ki Moldvából; vokális számot sem hallhattunk még ennyit a ragyogó Szalóki Ágitól és Miczura Mónikától; s egyáltalán, túl vagyunk azon a szokásos "zúzáson". És hogy újra padlót fogjunk, az Amikor én még kissrác voltam feldolgozása is itt van, mely most már "legalább annyira" Besh o droM-, mint Illés-szám. (Szerzői kiadás, 2005) *****
Los De Abajo: LDA V The Lunatics Ezt a mexikói társaságot nagyon lehet szeretni, annyira együtt sütnek-hatnak a muzsikájukkal. Mosolygós zapatista arcok, osztályharcos lendülettel és elkötelezettséggel, ellenállhatatlan agitprop salsa-punkot kavarintva a cumbia, a mariachi, a hiphop, a ragga és az elektronika bevetésével. Csupa fülbemászó, édes dallam, s közben lángba borul a színpad, illetve - jobb esetben - a lemezjátszó.
A LDA V The Lunatics a negyedik albumuk, de nem a legjobb eset. Semmi tűz. Meg nem mondanám, hogy most mitől fojtódott el így: ezek a figurák nem plöttyedtek bele a popbizniszbe, megint kitaláltak egy csomó jó melódiát, nem szerveződtek át, nem buggyantak meg, ráadásul minden hangszer meg minden részecske a helyén, s mégis... Részemről passz. Legfeljebb az új angol producerek keverésére kenhetném, akik hírességek amúgy: Neil Sparkes és Count Dubulah a Temple Of Soundból. Bármiképp is: igazán sajnálom, de ez most "szimpla" latin tánczenére sikeredett. (Real World/EMI, 2005) **** alá
Ska Cubano: !Ay Caramba! A Ska Cubano is azt játssza, amit az előző - az első - lemezén, de ezerszer jobban. Minden a régi, s közben a lehető legújabb - ilyen még tényleg nem volt. Az ötlet a Kubában jártas Peter Scott londoni produceré, aki egyszer csak a negyvenes-ötvenes évek kubai zenéjén kezdett rugózni. Mikor is a kubai son körül még nem zárult be úgy a karibi világ, mint a forradalom után, s például Compay Segundo is futtatott egy calypsozenekart. De ez még semmi. Peternek nem mellesleg jamaicai a felesége, így a skáért sem kellett a szomszédba mennie, s ezzel máris összefonódott az a két szál, amely megalapozta a revelációt.
Mi kellett még hozzá? Egy kis kolumbiai cumbia, mert anélkül mit sem ér az élet azon a vidéken, bivaly rezesek, illetve egyáltalán: befűzni a londoni skaszíntér és a kubai mambó- és rumbaspecialisták színe-javát. Az eredmény sokkal több, mint időutazás, hiszen ahogy a Ska Cubano megidézi a negyvenes-ötvenes évek slágereit, az tényleg merőben friss élmény; másfelől meg ugye kétszer nagyobbat üt, mint az a tánczene, amit Kuba vagy Jamaica egymagában produkál... Nézhetjük bárhonnan: ellenállhatatlan. (Casino Sounds, 2005) *****
