- ts -

Az efféle filmek alapsémájával az a fő baj, hogy a folytatásokban csak nehézségek árán vagy épp bizonyos nehézségek leküzdésére alkalmazható csupán. De milyenek is az effélék?

Hm, kétségkívül vonzó cím, magam inkább a Véres kés második részére gyanakodtam, mint Fritz Lang 1945-ös remeklésének (Vörös utca - látták? a hétvégén ment a tévében) parodisztikus továbbgondolására. Az igazság ezzel szemben az, hogy a műfordító emlékezhetett Martin Scorsese korai nekiveselkedésére, az Aljas utcákra, és feltűntek neki bizonyos hasonlóságok, nem is feltétlenül ok nélkül.

Vannak műfajok, amikről a dolgos hétköznapokon megfeledkezik az ember, úgy van velük, mintha kihaltak volna, de ha valaki rákérdez, vagy szembejön egy ilyen az utcán, nyilvánvaló: köszöni, jól van, csak most épp búvópatak - gondoljunk például a westernre.

Bemutatni, hogy az ember mennyire szeretetreméltó és mennyire sebezhető, világos, bár nehezen megfogható hivatala egy játékfilmnek. A hit, hogy az ilyesmi nemcsak mozihősök sajátja, adott esetben nézőhegyeket mozgathat meg - így épp ezen a területen tapasztalható a legtöbb visszaélés (bár gonoszok is versenyben vannak, kétségtelenül).

Van egy pillanat, mielőtt tűélesre húznánk a lencsét. Már minden látszik, de még semmi sem egészen tiszta. Minden könnyen felismerhető, s ha a kép egyáltalán hordoz(hat) valamiféle információt, az kis nehézségek árán felfogható. Akutagava működési területe ez a tartomány.

A világ valamely sarkalatos üzemének itt-ott adódó zavarai mindig is piacképesnek számítottak a moziban - ám ezt vagy megerősítik befogadói tapasztalataik, vagy elhiszik nekünk becsszóra, mert a műtörténeti áttekintést szívesen elhagynánk.

A jövő héten lesz negyvennégy éves, kémnőknél ez a legszebb kor, tudja azt mindenki - kérdezzék meg Mata Harit. Nyilván a születésnapi készülődésnek köszönhetjük (1963. május 13-án jelent meg először a londoni Evening Standard hasábjain Peter O'Donnell Modesty Blaise című képregénye - felteszem, péntek lehetett), hogy a művésznő kalandjainak e 2002-es filmes feldolgozása épp most látott nálunk napvilágot - egyéb okot el sem bírunk képzelni.

A B-movie olyan, mint a négyes találat a lottón, elmegyünk vacsorázni, oszt' annyi. Stílben, helyesen: kurva jó, de feldughatjuk - vizsgált opusunkban alulról szagolja a félezret a kimondott fuckok száma, így még a "hajunkra kenhetjük" formula is merő szépelgésnek hatna.

Történetünk 1960-ban kezdődik vagy a múlt szombaton; világos: igyekszünk némileg túltekinteni a jelölt műalkotáson - kényszerből persze. Ugyanakkor az 1960 bizonyára túlzás, végtére is Michael Winner filmje, a Chato földje 1972-ben készült; hatvanban a Hét mesterlövész: mondjuk nekünk ez a Chatót is alakító Charles Bronson első fellépése - így utólag legalább, arra ugyanis nem esküdnék meg, hogy a Chato földjét nem véletlenül előbb mutatták-e be Magyaroszágon, mint A hét mesterlövészt.

Az ötlet mérsékelten eredeti, de távolról sem reménytelen. A hőst az első kockákon elcsapja egy autó, aztán máris egy moziban látjuk viszont, éppen élete filmjét - tudják, azt, ami állítólag közvetlen a halál beállta előtt lepereg mindenki előtt - kezdik vetíteni.

Elnézve a nem kereskedelmi szándékokkal fogant játékfilm-természetű mozgóképek szerencsétlen sorsát, tényleg nem sok választás marad, mint lépcsőjelenet-váltás. Fennáll a lehetősége annak, hogy ez most bevégeztetett...

Emlékeznek még Picasso kalandjainak finn dizőzére? Az előadó, aki csak azt az egy sanzont tudta, és azt sem cifrázta soha.