- borz -

A közkedvelt Vérturisták és Halállista alkotója, Ben Wheatley megint kiagyalt valamit. Új munkája kosztümös horror fekete-fehérben fotografálva. A kosztümöst itt szó szerint kell érteni, és nem történelminek. Bár bemondják, hogy a protektorátus ideje alatt vagyunk, és Cromwell neve is elhangzik, történetünk bárhol és bármikor játszódhatna, az őskortól a távoli jövőig.

A skandináv krimi egykori ragyogása némileg megkopott a futószalagon, de még mindig hozza azt, amiért megszerettük: a borongós északi fényt, a földszagot és valóságközeliséget. Most kis túlzással szinte egyszerre olvashatjuk Jussi Adler-Olsen (nálunk 2011-ben kiadott) bűnregényét és láthatjuk a belőle készült dán filmet.

Peter Moffat 42 órás drámasorozatot tervezett The Village címmel a 20. századi brit történelemről - egy derbyshire-i faluból nézve. Eddig az 1914-1920 közötti éveket hat egyórás epizódban elbeszélő első évadot adta le a BBC, de már készül a folytatás.

Aki unja már Chicagót, Atlantic Cityt és az amerikai gengsztereket, most átköltözhet a húszas évek Birminghamjének érdesebb részébe, ahol tanúja lehet egy kisded családi vállalkozás felemelkedésének.

Mosom kezeimet. Én szóltam John Cusacknek, hogy kérjen árfolyamrögzítést, de ő lerázott azzal, hogy jött egy remek ajánlata, valami nemzetközi koprodukciós cucc, egy helyszín - fillérekért megkapták a RAF egy rég bezárt légibázisát a britektől -, néhány szereplő, pár nap alatt lezavarják, és mire kezdődik az autósmozi-szezon, lehet is vetíteni.

F. Scott Fitzgerald fiatalkori remeklése, A nagy Gatsby 1926 óta csalja lépre a filmeseket. Szinte tálcán kínálja fel magát mozgalmas, harsány tablóival, gazdag színvilágával, megelevenítő erejű látképeivel és csendéleteivel, markánsan körvonalazott figuráival. Mintha még a kísérőzenét is előre megadná hozzá a szerző, s a forgatókönyvírónak nincs is más dolga, mint jelenetekre bontani, kiszedegetni a párbeszédeket, és már lehet is forgatni.

Régi panasz, hogy a működő demokráciák, a tudásközpontok és a jó álláslehetőségek szinte mind kellemetlen klímájú, túl északi helyeken vannak. Miért is nem lehet áttolni Finnországot Campaniába, Oxfordshire-t egy karibi szigetre?

Ha már a remake idejét éljük, és úgysem lehet megúszni, akkor legyen ilyen mindegyik. Szellemesen és invenciózusan átírt, jól kitalált és kellőképp aktualizált. Ahogy a (főcímben íróként tündöklő) Coen testvérek vették munkába az 1966-os Gambitet, amit akkor még Gyalogáldozatnak hívtak.

Ha az első perctől berzenkedünk, hogy kérem szépen, ez nem Tolsztoj, az nem azért van, mert Tom Stoppard forgatókönyvíró nem végezte el rendesen a munkáját. A felvágatlan angol regénybe illesztett míves papírvágó késtől a negyvenfős szénakaszáló bandáig itt van szinte minden, ami képre váltható, csak a hang hiányzik, amely bemutatja a szereplőket és elmeséli a történetüket.

Kedvencünk, Bertie és Elizabeth ím visszatért, lévén A király látogatásában A király beszéde folytatását tisztelhetjük.