A nagy háborúból gránátnyomással, poszttraumatikus stresszel vagy totál zakkantan hazatért fiúk visszaveszik a nőktől a nadrágot meg a kocsma, az illegális bukmékeriroda, a szesz- és dohánycsempész melléküzemág feletti hatalmat. Minden gengszterek magasztos célja lebeg előttük: feltörni, egyeduralmat szerezni a piacon, aztán törvényesíteni a bizniszt, és tiszteletre méltó polgárrá válni. Az ír Shelby famíliára viszont csődöt, bukást és vérfürdőt hozna a férfiuralom, ha nem lenne ott a vár esze, ifjabb Thomas, aki pengén kezeli a legsúlyosabb problémákat is - amelyek persze elő sem adódtak volna a férfiak hülyesége nélkül.
Ha már penge... A címszereplő banda a sapka simléderébe dugott és fegyverként használt borotvapengékről kapta a nevét. Ezzel ugyan nem sokra mennének, de szerencsére jól bánnak az ólmosbottal, a miskárolókéssel, a machetével és katonaviseltként a különböző lőfegyverekkel is. Ellenségeik és barátaik (változó felállásban) számosak: zsaruk, cigányok, kommunista agitátorok, IRA-ügynökök, rivális bűnbandák. A fő konfliktusforrás egy nagyobb fegyverszállítmány random eltulajdonítása, amelyet Líbiába szánt a kormány, és most aggódik erősen, hogy rossz kezekbe kerül (sic!). Ennek kapcsán hőseink magával Winston Churchill-lel akasztanak tengelyt, aki különmegbízottat nevez ki a válság megoldására: az Írországban már kellően brutálisnak és hatékonynak bizonyult Campbell főfelügyelőt. Az erkölcsi megtisztulás és a két hét alatt rend lesz programjával (és egy csinos kémnővel) érkező Campbell első dolga a helyi rendőrség megtizedelése, ezt követi a komcsik elleni hadjárat durva razziával a munkásnegyedben. A "pengesapkásokkal" szemben az eszközök egész arzenálját veti be, a nyers erőtől a beépített ügynökön át az alkukötésig. E rendpárti morális atléta egy véres bandaháború háttértámogatásával és a kínai bordély felkeresésével zárja sikeres birminghami működését.
Ezenközben a Shelbyek - amellett, de ezt tán mondanunk sem kell, hogy példásan hozva az ír sztereotípiákat isznak, hőzöngenek és sírva vigadnak - fogyatkoznak és gyarapodnak, részeredményeket érnek el, bajba kerülnek, szerelembe esnek, elárulnak és elárultatnak, mindezt rendkívül szórakoztatóan, hibátlan felvezetésben. Egészen az ötödik epizódig. Mert akkor beüt minden tévészériák átka és áldása: az új évad berendelése. Csak a vak nem látja, hogy a jó hír hallatán az alkotók utólag belenyúltak az 5. részbe - amely a korábbiaktól eltérően horog nélkül, rövidre zárva és leülve ér véget -, majd teljesen átírták az utolsót, beleapplikálva az új évadban kibontandó szálakat. A néző egyik szeme sír, a másik meg nevet ilyenkor, keserüli a szétbarmolást, de örül a visszatérésnek.
Mert van mire várni. A jól megválasztott brit színészek (Cillian Murphy mint Thomas, Paul Anderson mint Arthur Shelby, Helen McCrory mint a klán anyakirálynője, Sam Neill mint Campbell felügyelő, Charlie Creed-Miles mint a tüneményesen ostoba rivális gengszterfőnök, hogy csak néhányat említsek), a kor- és hangulatfestő látvány, a fordulatos cselekmény, a remek figurák hatásosan emelnek szót a Peaky Blinders (tovább)nézése mellett. A legfőbb vonzerőt azonban a sorozat témájának, helyszínének és zenéjének nóvuma jelenti. A zenében ugyanis dobtak egy merészet: korabeli zeneszámok vagy stílusimitációk helyett Nick Cave (and the Bad Seeds), White Stripes és Tom Waits szól, mindig jókor, mindig beletalálva, mindig nagyot ütve.
