Tévétorrent

Két évadnyi vakáció

Death in Paradise

  • - borz -
  • 2013. május 25.

Tévétorrent

Régi panasz, hogy a működő demokráciák, a tudásközpontok és a jó álláslehetőségek szinte mind kellemetlen klímájú, túl északi helyeken vannak. Miért is nem lehet áttolni Finnországot Campaniába, Oxfordshire-t egy karibi szigetre?

És épp egy ilyen eszményi helyet tálalnak fel nekünk a sorozat alkotói, az Egyesült Királyság fennhatósága alatt álló (fiktív) Saint-Marie képében: örökös napfény, kék tenger, pálmafák, virágorgia, vérpezsdítő latin ritmusok - és koronaékszerként brit közigazgatás. A mindösszesen négy főt számláló rendőrőrs felügyelője a ködös Albionból érkezett, de remekül akklimatizálódott, napbarnítottan, panamakalapban, hawaii ingben szürcsöli a koktélt a helyi elit körében. Beilleszkedése talán túl jól is sikerült, így már az első részben helyettest kell hozatni, szintén az anyaországból.

Richard Poole felügyelő a maga részéről ideiglenes állomáshelynek tekinti Saint-Marie-t, utálja a meleget, a vizet, a homokot, a rovarokat, a karibi konyhát és alkoholneműt, s alig várja, hogy hazatérhessen az esőbe, a marhaszelethez tört krumplival meg egy jó pint sörrel. (Hősünk természetesen ale-harcos.)

Otthon hagyott kollégái viszont nem várják nagyon vissza "Dicket", a stréber, karót nyelt, sótlan lúzert, új kollégái a szemüket forgatják, a nézők meg arra kötnek fogadásokat, hogy hanyadik részben szabadul meg végre a sötét öltönytől, nyakkendőtől és félcipőtől.

A felügyelő mellesleg minden epizódban briliáns detektívmunkával megold egy furmányos gyilkosságot - a 3. évadra csak azért nem hal ki a sziget, mert az áldozatok jó része turista vagy más, idegenből szalajtott kétes elem -, meghitt viszonyt létesít egy iguánával, rendez egy-két otthonról hozott számlát, és közben szép lassan belopja magát a munkatársai és a nézők szívébe. A bűnesetek kiváló alkalmat adnak a sziget lakóinak és természeti szépségeinek a bemutatására (IBUSZ-hegyek!), de aki eladja mindezt, az Ben Miller, a kiköpött Englishman, a két lábon járó brit sztereotípia.

Mit ad isten, a britek is úgy vannak vele, mint mi, magyarok, imádják viszontlátni a vásznon önmaguk szeretetteljesen kifigurázott, a szebbik oldaláról megfogott néplelkét és nemzettestét. Ennek látására a szó szoros értelmében milliók ülnek esténként a képernyők elé (az első évad legelső részét 6 millióan látták, a második évad már 8 millió fölötti nézőszámmal indult).

Ilyen nézettség mellett nem csoda, hogy megrendelték a 3. évadot is. Üröm az örömben, hogy Ben Millert az új szezon folyamán kiírják a sorozatból. Ez már csak azért is nagy disznóság, mert a második évad végén beetettek minket az immár véglegesnek hitt visszatérésével. Az új felügyelő, Kris Marshall nyilván vicces fazon lesz, de azt nehéz elképzelni, hogyan pótolhatná a kedvencünkké vált Ben Millert.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.