Az 1926-os némafilm elveszett, ami nagy kár, mert szöveg, színek és zene híján feltehetően nem esett a sokatmondás és a látványban tobzódás vétkébe. Elliott Nugant 1949-es változatát Fitzgerald és Zelda is láthatta volna... ha undorral ki nem jönnek a moziból. Sokunkban élhetett úgy, hogy Jack Claytonnak, a Hely a tetőn jó emlékű rendezőjének végül összejött az igazi, időtálló adaptáció remek színészekkel (Robert Redford, Mia Farrow, Bruce Dern, Karen Black, Sam Waterston), hozzáértő forgatókönyvíróval (Francis Ford Coppola) és nem utolsósorban bőkezű költségvetéssel.
Eleinte úgy tűnik, hogy azért nyúlik majdnem két és fél órára a mozi, mert itt aztán szórul szóra fel lesz mondva a regény. De aztán a rendezőben lüktetni kezd a filmes véna, hagyja az irodalmat másra, és belefeledkezik a virágkompozíciók, ezüst étkészletek, korhű selyemharisnyába bújtatott táncos lábak, porcelánöltönyök, gojzervarrott cipők és valószerűtlenül kék szemek tartós élvezetébe. De még az ő kedvükért sem dobja sutba a forgatókönyvet, amelynek szerzője, nyilván tiszteletadásból, sokat és hosszan idéz a regényből, ha nem a dialógusokban, akkor külső narrációként, s a nézőben egyre erősödik az érzés, hogy gazdagon illusztrált képeskönyvet lát. A fene nagy hűség az eredetihez merőben felszínes, a szó szerinti idézetek dacára a rezonőr/elbeszélő Nick Carraway nem tölti be azt az áthidaló és távolságot tartó szerepet, amely a regényt kiegyensúlyozza. Látszólag csak kisebb hangsúlyeltolódásokról van szó: kapjon valamivel nagyobb teret Wilson, a megcsalt, majd elözvegyült autószerelő egyéni drámája; ne érjük be azzal, hogy a közép-nyugati vaskereskedő családból a jenki forgószínpadra jelentős tőkesúllyal kilépő Nick nem ítélkezik... de ámuljon-bámuljon már egy kicsit tágra nyílt, csillogó szemmel; és mi lenne, ha a szerető kutyájának ezüstpitykés nyakörve csupa gyémántokkal lenne kirakva? Csakhogy éppen ezek az önmagukban nem túl fontos lépések viszik el az egészet menthetetlenül a melodráma irányába. Persze leginkább Gatsby alakját sikerült elfuserálni: ez a rendkívül összetett, ellentmondásos személyiség vagy kifogott a filmeseken, vagy egyszerűen nem merték vállalni, és a figura vétkeit, árnyoldalait rátolták Wolfsheimre, vigye el ő a balhét. Ezek után nem csoda, hogy Redford, akit az ellenségei sem vádolhatnak azzal, hogy rossz színész, hol tanácstalanul téblábol a szerepben, hol túljátssza, összességében kínos benyomást keltve.
Aki meg akarja őrizni a sok évtizedes szép emléket, semmi esetre ne nézze újra az 1974-es A nagy Gatsbyt.
