Itt elelmélkedhetünk a honi címadási szokások változásain, de nem jutunk vele semmire: a harmadik szótári jelentés "technokrata" megoldása a letűnt múltból - szemben napjaink "jópofa szójátékával" és mindazon nézőkkel, akiknek ez nem kell.
1966-ban a poétikusan ifjú Michael Caine és a bájos Shirley MacLaine (egészen pontosan a Billy Wilder konyhájában kisült cukorfalat) teljesített hibátlanul a krimi-vígjáték akkortájt népszerű változatában, Maurice Jarre zenéjére, korabeli Technicolor színekben pompázva, kötelező folklórbetéttel, egzotikummal fűszerezve, humoros-romantikusan. Az itt rendezőként működő, sokoldalú brit filmes, Ronald Neame mozijának legeredetibb megoldása az volt, hogy kétszer láthattuk a nagy bulit: először a sármos úri betörő nagy terveként, megálmodott eszményként, amelyben úgy megy minden, mint a karikacsapás, s a félázsiai bárnőcske engedelmesen és némán játssza el a ráosztott szerepet; másodszor a valóságban, ami azzal veszi kezdetét, hogy a hölgy megszólal, és el sem hallgat többé, ami pedig elromolhat, az elromlik.
Nem csoda, hogy Coenék - akiknek teljes életművét gond és hézag nélkül illeszthetnénk be az "ember tervez, isten végez" sémába - ráharaptak az ebben rejlő lehetőségre, és alaposan kifacsarták. A többi alkotóelemmel annál szabadabban bántak, a figurákat alaposan megváltoztatták, a romantikát iróniára cserélték, míg az egzotikum helyett vitriolos politikai utalásokat vetettek be. Az Alan Rickman játszotta lovagi rangú kősuttyó médiacézárban nem nehéz Silvio Berlusconi némely jellegzetes vonására ismernünk; a "sanghaji" táncosnő itteni unokahúga a texasi rodeóbajnok PJ Puznowski, Cameron Diaz fénykorát idéző (bár mimikában korlátozott) alakításában. Nem kevésbé jó Colin Firth sértődős, nyúlszívű lúzernek tűnő műtörténésze, aki a végén cinikus állatnak bizonyulva mindent visz, de a nőt nem kéri. Egy kabinetalakítás erejéig az ellenállhatatlan Stanley Tucci is fellép, s náluk már csak Tom Courtenay veterán őrnagyának örülünk jobban.
Jól megírt forgatókönyv, telitalálatos és remekül játszó színészek, fordulatos cselekmény, kaján humor ide vagy oda, a Gambit úgy 1966-ban, mint 2013-ban a habkönnyű marhaság műfajába sorolható, és ez az a korlát, amelyet még a nagy Coenék sem tudnak átugrani vagy megkerülni.
A Dől a monét a Pro Video Film & Distribution hozta forgalomba.
