Aztán ez lett belőle.
Kamaradráma, mondják az ilyenre a haveri filmkritikusok. Szőke polgári alkalmazott lehántja a kérget a kiégett CIA-ügynök szívéről, miközben nagy hatalmú és még nagyobbra törő valakik (3 fő) megtámadják a szupertitkos bázist, ahonnét terepügynököknek küldenek rövidhullámon - mert az lenyomozhatatlan - kódolt utasításokat. Úgy látszik, a CIA előbb tudta, mint mi, hogy kerülni kell a mobilt, az e-mailt meg a skype-ot, mert azt lehallgatja az NSA. Megjegyzem, én szóltam, hogy most kéne revitalizálni a vezót, új nevén nyuggertelefont, amelyre már senki sem gyanakszik.
De félre a tréfát! A Védelmi kód ugyanezzel az erővel - ugyanezzel az operatőrrel (Óttar Gudnason), zeneszerzővel (Paul Leonard-Morgan), színészgárdával és rendezővel (a dán Kasper Barfoed, A Kard által vész széria és A jelölt direktora!) - jó film lehetett volna, ha egy kicsit is épeszű forgatókönyvből dolgoznak. Atmoszféra- és feszültségteremtésből ugyanis jelesre vizsgáztak az alkotók, ám mivel egy kapitális baromság szolgálatába állították a tehetségüket, az elkészült mű legfeljebb punk gesztusként vagy neoavantgárd színrevitelként lenne értékelhető, amely már-már a Monteverdi Birkózókör Szélvihar előadását idézi.
Az ADS Service bemutatója
