Joe Wright rendező a jelek szerint eljutott arra a felismerésre, hogy Tolsztoj hangja, elbeszélésmódja nélkül Anna és Vronszkij, Levin és Kitty románca könnyen (sőt talán óhatatlanul) csúszik át melodrámába, s nyilván ezt elkerülendő fordult a stilizációhoz. Nagy bátran bohózatként indítja az Anna Kareninát, elviszi egy darabig, de amikor kimerülni érzi az ebben rejlő lehetőségeket, másfajta stilizációval próbálkozik, amelyet Alekszandr Szokurovtól, jelesül Az orosz bárkából lesett el. De be kell látnia, hogy sem a farce, sem művészies stilizáció nem alkalmas arra, hogy visszaadja Levin és Kitty nevelődési regényét, amely egy boldog házassághoz vezet, s ezzel párhuzamosan egy boldogtalan házasság és tragikus szerelem nagy drámáját. (Pontosabb lenne sok rossz házasságról beszélni, amelyek közül még Oblonszkijét és Dollyét fejti ki bővebben a regény.)
A bölcs belátások sorát csak üdvözölni tudnánk, ha nem menet közben érné villámcsapásként a rendezőt és csúnya stílustörésként a nézőt. Mert jönnek a nagy és elsinkófálhatatlan drámai pillanatok, midőn a viccesen átdolgozott Balalajkát ("dúli-dúli a réten") áradó, romantikus dallamok váltják fel, s az alkotó a lovak közé dobva a gyeplőt fölteszi a kezét, és így kiált őszintén, kőkeményen: Elő a zsebkendőkkel!
Alapvető elhibázottságán túl a film felmutat részerényeket. A már emlegetett stilizálás eszközével ügyesen spórolja meg a méregdrága díszleteket és nagyjeleneteket (pl. a lóverseny), amelyek hiányáért pazar kosztümökkel kárpótol, és van néhány jó színészválasztás is. Élvezet nézni Matthew MacFadyent mint Sztyiva Oblonszkijt, és felfedezésszámba megy Jude Law Karenin szerepében. Joe Wright feltétlen rajongása Keira Knightley iránt, amelynek harmadszor állít emléket nagyjátékfilmben (Vágy és vezeklés, Büszkeség és balítélet), itt nem azért üt vissza, mert a színésznő jelentéktelen - ezúttal nem az -, hanem azért, mert érzelmileg éretlen, hebrencs nőként formálták meg Anna figuráját. S feltehetően ehhez igazítva kellett röhejes szőke herceget csinálni Vronszkijból; ennél rosszabbul már csak Levin járt, akit a kék szemű romlatlanság kategóriába soroltak. A zene, ahogy erre már céloztam, minősíthetetlen.
A fiaskó bosszantó, mert Joe Wright szemmel láthatóan komolyan vette Tolsztoj remekét, akart is vele valamit, helyesen mérte fel a vállalkozás egynémely buktatóját, és sok mindent bevetett, hogy elkerülje az érzelgős könnyfakasztást. Könnyen lehet, hogy pár év múlva keservesen bánni fogja, miért is nem adott a projektnek és Knightleynak több időt a beérésre.
Forgalmazza a UIP-Duna Film
