- borz -

A sikerszerző sokadik thrillere úgy indul, mint egy hollywoodi B film. És úgy folytatódik, hogy az első mellé becsatlakozik egy második B film.

Egy régi recept, a "boy meets girl" kisegíthet a bajból. De az alapbetegséget - hogy A cseresznye íze, a Hol a barátom háza? rendezője belátható ideig nem készíthet több iráni filmet - nem gyógyítja. Abbasz Kiarosztami már átköltözött, de még nem lakta be Európát, ahol mások a kulturális kódok, nagyon mást jelent az intimitás és az erotika, feltehetően mást a férfi-nő kapcsolat vagy a személyes történet.

Bérelt helye van a legtöbbször megfilmesített irodalmi művek között, a mozgókép őskorától tavalyig közel hússzor vitték vászonra, köztük olyan nagyágyúk, mint Meyerhold - aki a rendezés mellett Lord Henryt is eljátszotta; az "ördög ügyvédje" szerepben később is jeles színészek mutatkoztak: az itt látható Colin Firth mellett John Gielgud, Malcolm McDowell vagy Lugosi Béla (Deésy Alfréd 1918-as adaptációjában, Az élet királyában). Nemcsak a feldolgozások mennyisége, hanem műfaji változatossága is figyelemre méltó: a horrorverziókat még magyarázhatja az, hogy Oscar Wilde regénye kétségtelenül kötődik a gótikus hagyományhoz, de találunk itt pornót, sőt melegpornó-áldokumentumfilmet is.

Nem túl szerencsés kezdés amatőr fércművel indítani a Nobel-díjas írók sorozatát. Ahogy az sem lehet véletlen, hogy a kiterjedt irodalmi munkássággal rendelkező Churchillnek a Savrola maradt az egyetlen fikciós próbálkozása, amelyet igen fiatalon, huszonhárom éves korában írt, hogy aztán óva intsen mindenkit az elolvasásától. A nem éppen félénk és túlzottan szerénynek vagy bizonytalannak sem nevezhető szerző soha többé nem kalandozott a szépprózai vizeken. Mellesleg a Nobelt sem ezért a zsengéért kapta, hanem történeti munkáiért, elsősorban a második világháborúról írott hatkötetes öszszefoglalójáért, amelynek csak a rövidített változata olvasható magyarul. De hiánypótló lett volna valamely színes önéletrajzi művének megjelentetése is.

Van a Golanon egy Kiáltó-hegynek nevezett magaslat, ami onnan kapta a nevét, hogy a hatnapos háború után ez volt a fő kommunikációs eszköz az izraeli-szír határ két oldalára került családtagok között. A mobil és az internet elterjedése óta inkább csak a közel-keleti "katasztrófaturistáknak" szolgáló látványosság.

Ha van alulértékelt, félreértett film, akkor a Támad a Mars! az. Az imdb szerint a középszar kategóriába esik, ami már szép eredmény, mert a mélységből küzdötte fel magát az utóbbi időben valamelyest javuló ázsiójával. A tetszési indexet számottevően emelik azok, akik a hidegháborús éra kezdetének földönkívüli inváziós filmjeinek paródiáját látják benne. Való igaz, hogy a mozibolond Tim Burton (többek közt) ezeken a filmeken nőtt fel, és a Támad a Mars! a műfaj olyan klasszikusainak beható ismeretéről tanúskodik, mint a Mi lesz holnap?, az 1951-es The Thing, a Támadók a Marsról, a Világok háborúja és hasonlók. Közülük is különös tekintettel a szegénysoron gyártott, alacsony költségvetésű mozikra a már akkor is gagyi díszletekkel, jelmezekkel és effektusokkal, amelyeket gyöngéd szeretettel, vitriolos gúnynyal és kivételes kreativitással idéz meg Burton. Tulajdonképpen erről a vonzalomról tanúskodik a Majmok bolygója remake-je is, melynek kudarca abban ragadható meg, hogy az eredeti tiszteletén túl nem közöl semmit.

A Predators dicséretes visszatérés az ősforráshoz. Az 1987-es John McTiernan-féle eredeti ügyesen ötvözte a sci-fit az akciófilmmel - azon belül az idegen inváziós és a kommandós-partraszállós szubzsánereket -, legszebb erénye mégis az egyszerűség, a tiszta vonalvezetés volt. Ezt az exploitation jellegű folytatásokról már nem mondhatjuk el. Antal Nimród bizonyára nem okozott csalódást Robert Rodriguez producernek: biztos kézzel vezényelte le e műfaji kötelező gyakorlatot. Pados Gyula operatőr hozza a látványt, a sztárokkal megtűzdelt szereplőgárda a figurákat.

Jon Ronson brit gonzóújságíró és dokurendező szép, igaz történetére az amerikai hadsereg paranormális kísérleteiről legfeljebb a szerző és szűkebb családja mondhatta, hogy megfilmesítésért kiált. A kétségtelenül jó tollú Ronson egy szaftos sztoriért a fél kezét, egy jó poénért mindkettőt odaadná; unalmas szakértők helyett szívesebben mutat be szórakoztató lunatikusokat; szabadon keveri a tényeket a vélekedésekkel és városi legendákkal, a valódi projekteket a fiókban maradt inkább többé, mint kevésbé agyament tervekkel és összeesküvés-elméletekkel. Ebből a katyvaszból nem készíthető nagypályás hollywoodi mozi. Vagy mégis?

Akik a címet szó szerint véve Eric Cantonát keresik a filmben, nem fognak csalódni. Az archívok felidézik legszebb góljait a kilencvenes évekből, a Manchester United egyik felfénylő korszakából, de megjelenik maga Eric király is, teljes életnagyságban. Lelép a falvédőről, akarom mondani, a plakátról, hogy életvezetési tanácsokat adjon druszájának, Eric Bishopnak. Postás hősünkre ráfér minden segítség: a testi-lelki széthullás előrehaladott állapotában leledzik,két különböző korú és bőrszínű, de egyaránt reménytelen esetnek tűnő nevelt fiúgyerekkel osztja meg lepratelep lakását, ahol hegyekben állnak a kézbesítetlen levelek... Amikor találkozunk vele, éppen összetöri a kocsiját, mert képtelen a vezetésre koncentrálni. Ezúttal a lánya sodorja válságba, aki bekapta a legyet, s most azt kéri, hogy az apja és az anyja felváltva vigyázzon az unokára, amíg ő befejezi a félbehagyott tanulmányait. A kérés nem azért teljesíthetetlen, mert Eric nincs abban a mentális állapotban, hogy egy csecsemőt ellásson, hanem azért, mert találkoznia kellene a volt feleségével, akit harminc éve nem látott.

Kurt Cobain 15 évvel ezelőtti halálával a Nirvana megszűnt létezni, de a zenéje azóta sem tud megérkezni a névben jelzett állapotba. Drága halottunk rendre feltűnik a legjobban kereső előadók éves listáin, máig virulensek az öngyilkosságát környező összeesküvés-elméletek, és folyamatosan jönnek ki az "új" Nirvana lemezek és DVD-k.

Ritka madár, politikai szatíra a vásznon. A briteknél persze népszerű műfaj, gondoljunk csak az Igenis, miniszter úr!, az Igenis, miniszterelnök úr! számos évadig kitartó sikerére és a közvetlen előzménynek tekinthető sorozatra (The Thick of It), vagy akár a Csengetett, Mylord?-ra (ami szintén társadalmi-politikai szatíra, bár nem hivatásos politikusok a szereplői).

"Talán régen hallottak engem" - kezdi a dokumentum-portréfilm címszereplője. S valóban: már húsz éve is elmúlt annak, hogy Kádár János röviddel a halála előtt elmondta hírhedt utolsó beszédét, és hivatalosan véget ért a nevével fémjelzett korszak. Történelmi léptékben persze nem sok ez a két évtized, ráadásul itt van ez a szélsőségesen megosztott politikai légkör, könnyen rávághatnánk, hogy most még se nem aktuális, se nem lehetséges összegezni egy ilyen ellentmondásos személyiség pályáját. Csakhogy nem Kádár figurája az ellentmondásos, legfeljebb a mi viszonyunk az előző rendszerhez.