Ha van alulértékelt, félreértett film, akkor a Támad a Mars! az. Az imdb szerint a középszar kategóriába esik, ami már szép eredmény, mert a mélységből küzdötte fel magát az utóbbi időben valamelyest javuló ázsiójával. A tetszési indexet számottevően emelik azok, akik a hidegháborús éra kezdetének földönkívüli inváziós filmjeinek paródiáját látják benne. Való igaz, hogy a mozibolond Tim Burton (többek közt) ezeken a filmeken nőtt fel, és a Támad a Mars! a műfaj olyan klasszikusainak beható ismeretéről tanúskodik, mint a Mi lesz holnap?, az 1951-es The Thing, a Támadók a Marsról, a Világok háborúja és hasonlók. Közülük is különös tekintettel a szegénysoron gyártott, alacsony költségvetésű mozikra a már akkor is gagyi díszletekkel, jelmezekkel és effektusokkal, amelyeket gyöngéd szeretettel, vitriolos gúnynyal és kivételes kreativitással idéz meg Burton. Tulajdonképpen erről a vonzalomról tanúskodik a Majmok bolygója remake-je is, melynek kudarca abban ragadható meg, hogy az eredeti tiszteletén túl nem közöl semmit.
Burton pályáján az elsöprő sikerű Batman volt a fordulópont: azzal alapozta meg a pozícióját Hollywoodban, bizonyította, hogy nagy stúdióprojekteket is rá lehet bízni, egyszersmind elvesztette az ártatlanságát. Nem térhetett már vissza ahhoz a felhőtlenséghez, amiben a Pee-wee nagy kalandja vagy a Beetlejuice (hogy csak nagyjátékfilmeket említsek) lubickol, csak egyetlenegyszer: a Támad a Mars! az. Ettől még az Ollókezű Edward, a magyar szívnek kivált kedves Ed Wood, a Nagy hal vagy akár a Charlie és a csokigyár nagyon is jó film, de hogy a féreg belebújt a piros almába, arra bizonyság a már nem játékosan ijesztgető vagy pimaszul felforgató, hanem perverzen romlott Sweeney Todd - A Fleet Street démoni borbélya, amely nem elég, hogy gyomorforgató, de még énekel is. A zeneszerző pedig nem Danny Elfman, aki eleddig csak kétszer hiányzott Burton csapatából (a másik az Ed Wood).
Tim Burton esetében a költségvetés mintha fordítottan volna arányos a nekiszabadult teremtő erővel. Emberünk nagyon ért ahhoz, hogyan lehet erényt kovácsolni a szükségből, s ilyenkor szárnyal legmagasabbra a képzelete, s még a tőle megszokottnál is nagyobb műgonddal dolgozik. Ha egyáltalán értelmes ilyet állítani, hiszen ezek a filmek a főcímtől az utolsó poénig apróra kidolgozottak, tele finom részletekkel, amelyek csak az újranézések során tárulnak fel a bámész néző előtt. Hogy újra lehet, sőt kell nézni őket, az felértékeli a DVD-változatokat. A rendező születésnapjára kiadott három film közül csak az ellopott biciklijét kergető Pee-wee nagy kalandja tartalmaz ún. extrákat, úgymint az alkotók audiokommentárjai, külön hangsáv Danny Elfman zenéjével és kimaradt jelenetek. A másik kettőnél (Beetlejuice - Kísértethistória és Támad a Mars!) legfeljebb annak örülhetünk, hogy a magyar szinkron helyett választhatjuk az eredeti hangot felirattal vagy anélkül - holott tudjuk, hogy a Támad a Mars!-nak jó pár kimaradt jelenete van, így a mostani DVD-kiadás semmiképp sem tekinthető végső megoldásnak.
Ezzel megvolnánk, itt az ideje belecsapni a lecsóba. A Támad a Mars! kegyelmi állapotban született remekmű. Érvényes olvasatai közül csak az egyik az ötvenes évekbeli sci-fik idegen megszállós szubzsánerének vicces újjáteremtése korabeli jelmezek, díszletek és kellékek felhasználásával (katonai egyenruhák, fegyverek; a marslakók lézerpuskája és üveggömb sisakja, például). Fricskát kap a "jó idegenek" toposza, amely az Amikor megállt a Földtől a Harmadik típusú találkozásokig ível. Sokan A függetlenség napja paródiáját vélik látni benne, de ez bajosan igazolható, hiszen a két film gyakorlatilag egy időben készült és ugyanabban az évben, néhány hónap különbséggel mutatták be őket. (Akinek hiányzik egy Afüggetlenség napja-paródia, az nézze meg A függetlenség napját - kicsit más szemmel.)
Ha már a műfajnál tartunk, a Támad a Mars! elsősorban szatíra. Amerika szinte teljes keresztmetszete olyan emblematikus helyszíneken keresztül, mint Washington, Kansas és Las Vegas, amelyeket a mozi - és a kollektív tudat - archetipikus figurái népesítenek be, az egyenesen Az elnök embereiből elénk lépő "a szabad világ vezetőjétől" a közép-nyugati lakókocsis család vörös nyakú fián át a fekete, alsó középosztálybeli buszvezetőig, akinek anyai szigora zajos tetszésre talál az egyívású utazóközönség körében. De ne röhögj korán! Bár Tim Burton Amerikából veszi a példáit, az egész nyugati világban és azon túl is hasonlóan működik a politika vagy a média, ugyanúgy mossa az agyakat a propaganda leghatásosabb fegyvere, a tömegkultúra. Mi több, Burton az emberi nem elé tart görbe tükröt, amikor megkettőzi: a marslakók rusnya képéből fajunk rusnya lelke tekint vissza. Az agresszív, ármányos zöldek épp olyanok, mint az emberek, a két faj közötti egyetlen döntő különbség az ivaros szaporodás, a mi javunkra. Vagy kárunkra. Burton nem mondja, de változatos módokon gonoszul sugallja, hogy altesti többletünk a kisebb agytérfogat árán valósul meg. Az is igaz viszont, hogy a zöldeket semmivel sem teszi jobbá a szürkeállomány-többlet, amit nem kell a nemiségre pazarolniuk. Ráadásul az emberek ez irányú működésének szentelt heves tudományos és privát érdeklődésük azt sejteti, hogy a Marson ugyan nincs szex, de igény az lenne rá.
A sztárgárda a kettős szereposztásban kéjelgő (és kétszer meghaló) Jack Nicholsontól a korai hangosfilm-istennő Sylvia Sidneyig (akit a Beetlejuice-ban is megcsodálhatunk), a lángoló tehéncsordától a madarakkal a vállán daloló Tom Jonesig a Támad a Mars! geg- és poénhegyekkel tüntető vizuális bőségtál, intellektuális kaland és színtiszta humorforrás. De azt egy percig se feledjük, hogy rólunk szól a mese.
A kiadványok forgalmazója a Pro Video Film
