A Predators dicséretes visszatérés az ősforráshoz. Az 1987-es John McTiernan-féle eredeti ügyesen ötvözte a sci-fit az akciófilmmel - azon belül az idegen inváziós és a kommandós-partraszállós szubzsánereket -, legszebb erénye mégis az egyszerűség, a tiszta vonalvezetés volt. Ezt az exploitation jellegű folytatásokról már nem mondhatjuk el. Antal Nimród bizonyára nem okozott csalódást Robert Rodriguez producernek: biztos kézzel vezényelte le e műfaji kötelező gyakorlatot. Pados Gyula operatőr hozza a látványt, a sztárokkal megtűzdelt szereplőgárda a figurákat.
A Ragadozók verbális, képi és zenei idézetek sokaságával tiszteleg a Predator előtt, és ez még a legkevesebb. Követi a klasszikus dramaturgiát az egyetlen helyszínnel, a rövid időtávval, a folyamatos elbeszéléssel és a kevés szereplővel, s mindezzel ismét csak az előképhez köt vissza. Megint a dzsungelben vagyunk egy maroknyi, válogatott emberből álló csapattal, karizmatikus vezető is akad - bár valljuk meg, bármennyit hízott is Adrian Brody, a karizma terén minden tekintetben alatta marad Svarcinak -, s itt van az egy szál kötelező nő is, aki kötelezően túlél vele. Miközben sorra, egyenként hullanak el a társak, akik karakterükben, gesztusaikban, főként pedig dramaturgiai szerepükben szintén az ősképet idézik.
A Ragadozókat nevezhetnénk akár remake-nek. Vannak persze lényeges (és kevésbé lényeges) nóvumai, de nem gondolja újra a témát, csak továbbviszi, s közben szemérmetlen nyíltsággal megágyaz a saját folytatásának. Nem forgatja fel az alapokat, még csak arra sem tesz kísérletet, hogy kijavítsa a hibákat, betömje a réseket, amelyeken az első részben még könnyedén átsiklottunk, de a folytatások egyre kínosabbá teszik őket. A vezérmotívum most is az embervadászat, amelyet sportként, rekreációs tevékenységként űznek egy idegen faj egyedei. A művelet kábé annyira nemes, mint éjjellátó távcsöves RPG-vel menni őzre, vagy dinamittal sporthorgászni. A fikció szerint a miénknél fejlettebb civilizációval állunk szemben, amelyről most azt is megtudjuk, hogy kivételes tanulási, adaptációs képességgel rendelkezik. Ezt bemondásra kell elhinnünk a már több vadászidényt sikeresen átvészelt Laurence Fishburne-nek, merthogy a tények ellene szólnak. Ragadozóink a földi időszámítás szerint minimum évszázadok óta űrutazgatnak, de technikai eszköztáruk nemigen változott: '87-ben talán még villoghattak vele, de 2010-ben már nem olyan nagy szám a hőkamera, a lézer vagy akár a "láthatatlanná válás"; technológiai téren kezdenek kiegyenlítődni az esélyek, s marad a puszta testméret és fizikai erő. Felmerül a lehetőség, hogy a vadászgatni járó példányok a ragadozó faj politikusai közül kerülnek ki, míg az intelligens és kreatív egyedek odahaza dolgoznak, feltalálnak, de ebbe információ híján nem megyek bele.
Ahogy a cselekménybe sem, mert minden műfaji konvenció és ritualizált lépésrend ellenére az elárult részletek csorbítanák a moziélményt. Azt viszont nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy az ormótlan ragadozó maradt az, aki volt, de az emberhős már közel sem a régi. Schwarzenegger nemes jelleme és "csak mentést" vállaló derék kommandója helyett a mostani csapatot javarészt az emberiség selejtjéből állították össze: zsoldosokért, hivatásos gyilkosokért, pszichopatákért vagyunk kénytelenek izgulni, mert azt mégsem akarhatjuk, hogy a predátorok győzzenek.
Az InterCom bemutatója
