- sisso -

A rijekai Ivan pl. Zajc Horvát Nemzeti Színház előadása a kilencvenes évek elején, a délszláv háború kezdetén kialakult zenei irányzatra épül, melynek neve az előadás címe is.

Szőke, elmúlt negyven, meghízott és nincsenek ötletei. Egy táncos-koreográfusnak ez ciki, maximum elszórakozhat a gondolattal, hogy mi történne, ha a mostani tudásával újrarendezhetné az összes darabot.

Férfitestek a színpadon, idegen és ideges testek, magányos görög szobrok, önformájukkal kérkedő groteszk alakok, szép erőművészek, intelligens akrobaták. It's a Man's World - így szól a sláger a kemény technopulzálások között, és ezt hallva itt valóban elszorulhat a nézői szív.

Amikor elkezdek kételkedni abban, hogy van értelme a nők, a gyerekek vagy úgy általában a kiszolgáltatott emberek jogaiért küzdeni, akkor elég elővennem a skandináv krimik pár éve folyamatosan bővülő sorozatát, és előkészítenem az olvasólámpa mellé néhány liter kávét. Ezeknek az északi népeknek ugyanis a neonáci bűnözőktől a nőkereskedő maffiáig minden jelen lévő, súlyosan megoldatlan társadalmi problémáról létezik izgalmas és aktuális regényük.

címmel mutatta be új darabját Duda Éva, akit az utóbbi években leginkább a Közép-Európa Táncszínház, a MU Terminál és a Szegedi Kortárs Balett társulatának alkalmi koreográfusaként ismerhettünk. Amolyan vándorcsillag ő, jó időkben bukkan fel új előadásokkal, felderíti intellektuálisan is a kortárs tánc egét, tükröt tart kicsit, aztán meg egy időre eltűnik.

Már odaérni is különös a lakásszínházba, a romokban álló Kálvin téren keresztül, félhomályban. A Fecske nevű pincekocsmában van előadás előtt a gyülekező, azonosítás után a rendező, Dégi János kíséri fel a közönséget a kissé lepattant, alulfűtött bérlakásba.

A Zsámbéki Műemlék Rakétabázison a nyári, szabadtéri színházi produkciók mellett először volt látható zenés, családi költői est. Lackfi János személyében bemutatkozott a helyi művészértelmiség, és hozta magával országos hírű zenészbarátait.

Az Orosz Balett első párizsi fellépésének századik évfordulója tiszteletére nyílt meg Bécsben a világhírű tánctársulat történetét bemutató kiállítás. A tárlat felidézi a legjelentősebb előadások hangulatát, és azt is vizsgálja, hogyan hatottak a nyugat-európai és tengerentúli turnék a társulat stílusára.

London legjelentősebb kortárs táncintézményét nevezték el róla (Laban Dance Center), Pozsonyban szobra van, Németországban és Svájcban, ahol koreográfusként és iskolaalapítóként működött, kultuszfigura, Magyarországon viszont, bár anyanyelve volt a magyar, leginkább csak arról a Lábán-írásnak nevezett lejegyzési módról ismerik, amely a kottához hasonló módon rögzíti a koreográfiákat. A L'Harmattan kiadó új tánctörténeti sorozatának köszönhetően most a XX.

A Specko Jedno zenekar neve mindenkinek ismerős, aki a hazai undergroundot figyelemmel kíséri. Az "őstagok" (Bujdosó János, a főváros egyik legjobb gitárosa, Darvas Kristóf billentyűs és Rutkai Bori, a frontasszony-performer-szövegíró) a szívük mélyén (és habitusra is) mindannyian örök gyerekek, így egészen természetes, hogy kiskorúaknak szóló repertoárt is készítsenek.

A Magyar Állami Népi Együttes (MÁNE) afféle töredezett, tánckölteménybe hajló Erdély-antológiát állított a színpadra Farkas Zoltán "Batyu", Mihályi Gábor és Orza Calin koreográfiájára. A nagy múltú hagyományőrző társulat, mint már több darabjában is, azt igyekezett bizonyítani, hogy a széthullóban lévő közösségek táncos-zenés kultúrában rögzült örömét és bánatát át lehet menteni más kulturális zűrzavarokba is, méghozzá szentimentalizmustól mentesen.

Miért is szerethetem a kortárs táncot? A Budapesti Tánciskola (BUTI) bemutatóján választ kaphattam a kérdésre. Hát például ezért, amit Angelus Iván tanítványai (néhányan már maguk is önálló koreográfusok, például Hód Adrienn, a Hodworks vezetője) képviselnek a színpadon.