A rijekai Ivan pl. Zajc Horvát Nemzeti Színház elõadása a kilencvenes évek elején, a délszláv háború kezdetén kialakult zenei irányzatra épül, melynek neve az elõadás címe is. A mozgósításra is alkalmas dinamikus, zaklatott tempójú szerb mûnépzenének minden jugoszláv utódállamban vannak mutációi vagy elõképei, és ezeket a szerb, jugó, horvát vagy bosnyák dalokat állítja párhuzamba, sõt párbeszédbe egymással a darab így, majd' húsz évvel az elkerülhetetlen széthullás után. Szövevényes, provokatív politikai színházat látunk, Oliver Frljic rendezõ és társulata nem nagyon kíméli a tabukat. A szöveget kivetítõn olvashatjuk magyarul, miközben a színen zajlik az interpretáció és az ellentétezés. Vad szerelem, szülõ nõ a kórházban egy fékevesztett mulatság közepette, brutális gyilkolás, militarista férfiszerelem, amely a nõk feletti hatalmaskodásba torkoll, egymás karjaiba menekülõ asszonyok, máskor meg nosztalgia, a világnagy magány. Van egy meghökkentõ pinamonológ is - kár, hogy a vele szemben álló pénisz már nem ennyire bevállalós.
Aztán hirtelen változnak a képek, és személyessé válnak a történetek (a szereplõk már az elején bemutatkoznak a saját nevükön). Egyszerû a díszlet, és mindenki sportruhában van, ami egyrészt a dicsõ jugó sportmúltat, másrészt a márkák szerinti elkülönülést jelöli. Meglehetõsen nyersek a metaszínházi jelenetek is, amelyek közül kettõ szakítja meg az elõadást. Egyszer a nézõtéren helyet foglaló rendezõt szidalmazzák és lincselik meg majdnem a színészei úgy, hogy nem kapunk levegõt, a közösen éneklõs vég elõtt pedig elmagyarázzák, mirõl is szólt az elõadás. Például azokról a színészekrõl, akik a Jobbikot támogatják. Van, aki nem érti, miért kell magyar példákkal tarkítani - magam sem tartom szükségesnek, anélkül is szorongok eléggé. Egyébként mindent beleraktak ebbe az egy órába - fõleg a testüket.
Nemzeti Színház, Gobbi Hilda színpad, március 22.
**** és fél
