Az álom és ébrenlét határán megélt tudatállapotok testi leképezésének kutatása eddig is munkáinak (Trans, Inverz, Az ismeretlen, Tudattalan) fõmotívuma volt - a Lunatikában a nóvum az, hogy (mintegy a tanulságok összegzéseként, vagy egy új korszak kezdetét jelezve) háttérbe szorította a csillagharcos történeteket. Így gördülékenyebb lett a közlés, letisztultak a mozdulatok; nem sok idõt hagy a levegõvételre sem. Egyetlen lendületben láthatók az emberiség kollektív tudatállapotának változásai, és végig feszül a figyelem, akár az izmok a színpadon. Hol vad ösztönök törnek elõ, amelyek civilizációkat pusztítanak el a "kialvatlanság" miatt, hol a fajfenntartásért folytatott béke uralkodik, hogy néhány másodperc múlva újra epileptoid tánc uralhassa a teret.
Természetesen a feszesre sodort díszlet (Duda munkája ez is), az "állapotjelzõ" fények (Kovács Gerzson) és fõleg a táncosok képzettsége is kellettek ahhoz, hogy a híres belga Ultima Vez kemény kontaktprodukcióit és a Conan, a barbárt egyszerre idézõ darab ilyen pontos legyen. Bora Gábor, Hámor József, Jónás Zsuzsa, Lázár Eszter, Mikó Dávid, Simkó Beatrix és Tuza Tamás különbözõ iskolákból jönnek, és más-más nemzedékhez tartoznak a táncban, ám ez csak erõsíti a végeredményt csakúgy, mint Kunert Péter (Duda állandó alkotótársa) ambient zenéje, amely kristálycsengésekkel vagy földmorajlással illusztrálja a lélek belsõ baleseteit.
MU Színház, november 13.
*****
