A szerk.

Amit elsőre is lehetett látni, azt immár az élet is igazolja, az új választási szabályok - az ajánlószelvény-minimum emelése és a gyűjtési idő drasztikus csökkentése - hovatovább megoldhatatlan feladat elé állítják a kisebb pártokat és a civil kezdeményezéseket. A dolgok jelen állása szerint október 3-án például a fővárosi szavazó a Fidesz-KDNP vagy az MSZP főpolgármester-jelöltje közt választhat. A két kisebbik parlamenti ellenzéki párt ugyan bízik még a bravúros hajrában, de - ahogy az LMP nyilatkozói is elismerik - "kisebbfajta csodára" volna szükség ahhoz, hogy péntek délután 4 óráig összejöjjön a szükséges 28 150 darab érvényes ajánlószelvény. Csodák persze nincsenek, ellenben vannak iskolakezdésre visszatérő családok és diákok, azaz a helyzet nem feltétlenül kilátástalan. De azért drámai. És nem is csak az LMP, a Jobbik vagy a civilek, de mindannyiunk számára.

Orbánt és a Fideszt eddig még euroszkeptikusnak sem lehetett nevezni, euroszkeptikus volt mondjuk Jaroslaw Kaczynski, aki feszt kötekedett az unióval, vagy Václav Klaus, aki még inkább. A Fidesz jól abszolválta a csatlakozási tárgyalások ráeső részét, ellenzékben pedig fakszni nélkül megszavazta a lisszaboni szerződést. Igaz, túl hangosan sosem dicsekedtek ezzel, tehát eurolelkesedőknek sem mondanánk őket - aminek az is az oka lehet, hogy a magyar közvélemény gyanakodva figyeli az uniós vircsaftot, most, hogy az Eurobarometer szerint 4 százalékot nőtt azon honfitársaink száma, akik úgy vélik, jó dolog az uniós tagságunk, sikerült elérnünk a 38-at, ami 11 százalékkal van alatta az uniós átlagnak, ami viszont 2001 óta nem volt ilyen alacsony.

A két kormánypárt az önkormányzati választások törvényi szabályozásának megváltoztatásával jól befűtött mindenkori s bármily színezetű ellenzékének. Tudván, hogy a választók többségének támogatására számíthatnak, s ezért a választókerületi többségi szisztéma kedvez majd nekik, a rendszerben eddig meglévő arányos elemeket nyirbálták meg: egyrészt a képviselő-testületi helyek, meg a kompenzációs listáról kiosztható helyek számának csökkentésével, másrészt a kompenzációs listák - és a megyei közgyűlési listák - küszöbének megemelésével.

Az idei ünnep legszebb momentuma az volt, amikor a királyi televízió a könyvtárszobájában kereste fel Nemeskürty Istvánt, hogy hogyan is volt az, amikor a Ludovika padjait koptatta, s kiverte a díszlépést? Jött a riporter az ünnepekre belőtt, ájtatosra halkított hangján (amit az elmúlt harminc év összes ünnepein használt), és faggatta a hadastyánt, hogy milyen volt, jó volt akkoriban?

Frissen beiktatott köztársasági elnökünkről elterjedt a hír, hogy ő a nép embere, sőt egyenesen plebejus elnök, afféle Fülig Jimmy lenne, aki pertut iszik az emberekkel; a mi Schmitt Palink, ahogy egy Felső Fórum pohárköszöntötte őt.

Ki emlékszik már arra, hogy mekkora felzúdulást keltett Spiró György Jönnek című verse 1987-ben. Micsoda dolog olyanokat írni, hogy "Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint (...) jönnek a szarból"! 1987 régen volt, a költő azonban vátesz volt, végül is az a költők dolga. Mert most megint jönnek, már is itt vannak.

A Kelet-Európában mindig biztos sikerrel kecsegtető bank- és kapitalizmusellenesség hősiességét az elmúlt hetekben néhány nyugati lap publicistája is "visszaigazolta". Elsősorban britekről van szó, és hát érveikből sokkal inkább kihámozható a jellegzetes szigetországi euroszkepszis, valamint a 2008-as válságot elindító amerikai pénzintézetek iránti ellenszenv, mint a magyar gazdaság és államháztartás ismerete. (A legújabb Guardian-cikk szerint például nagyon helyes a bankadó bevezetése, mivel a pénzintézetek élen jártak a krízis kirobbantásában. Ami speciel Magyarországra nem igaz, az itteni bankárok jóval konzervatívabb, azaz kockázatkerülőbb pénzügypolitikát folytattak a konjunktúra idején is, mint nyugati kollégáik. És - minden ellenkező állítással szemben - ezért is nem kellett őket a magyar adófizetők pénzéből konszolidálni az elmúlt két évben.) Kétségtelen, hogy ezek az írások kapóra jönnek a hiánycél felpuhításáért izmozó magyar kormányzatnak, hiszen az IMF-tárgyalások felfüggesztése után immár nem csak a Magyarország lépését helytelenítő hangok hallatszanak a nemzetközi térben. Mindazonáltal a tekintélyes külföldi sajtó egyik-másik újságírója által megtámogatott IMF- és bankellenesség rövid távon is épp úgy az áhított gazdasági növekedés gátja lesz (például a hitelfelvétel vagy az államadósság fedezetét biztosító államkötvények kibocsátásának romló feltételei miatt), mint az, amit fideszes terminológiával "értelmetlen megszorításnak", vagy egyszerűen csak népnyúzásnak illik nevezni.

Két hét múlva rend lesz - mondta kinevezésekor az Orbán-kormány belügyminisztere, Pintér Sándor. Azóta eltelt több hónap, de csak annyi történt, hogy két rendőr bűncselekmény áldozata lett, s lelőttek egy igazoltatás alatt álló, húsz év körüli gyereket, aki nyilván rosszkor volt rossz helyen. Illetve Pintér Sándor volt cége még néhány komolyabb állami megbízatáshoz jutott.

Inkább a kötcsei beszédet kéne kifüggeszteni a közhivatalok falára, mivel a magyarázatra szomjazó elme e beszédből értesülhet afelől, hogy mik az Orbán-rendszer ideológiai pillérei. Két kulcsfogalma a centrális erőtér, meg a létezés magyar minősége. A centrális erőtéren kisarjadt politikai felépítményről, melynek a funkciója az, hogy parlamenti meg jogállami díszletek közt is képes legyen a centrumban keletkező erők összegződését, kisülését, a központ központjának akaratát végigfuttatni az államirányítás idegrendszerén, már eleget írtunk, lássuk most a "létezés magyar minőségét".

Szemerey Samu múlt heti számunkban megjelent cikkének (A láthatatlan struktúrák) végéről lemaradt egy lényeges információ: az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, a KÉK, illetve az NKA megítélt támogatásával készült. A mulasztásért elnézést kérünk. Múlt heti számunk Parádé a halálba c.

Mi történt Magyarországon a választások óta? A "szavazófülkék forradalmát" törvényben szentesítő, s ezzel a "centrális erőteret", a "nemzeti együttműködés rendszerét" megalapozó kormányzásnak vagyunk a tanúi, avagy a kormányzóképesség hiányát, a kormányzásra fölkészületlenséget szimbolikus politizálással, voluntarista hatalomgyakorlással és egész pályás kommunikációs letámadással elfedni igyekvő országlásnak, ami az országnak rövid idő alatt is százmilliárdos károkat okozott? A győztes megszünteti vagy stabilizálja a jogállamot?

A múlt hét végi ajtócsapkodással talán még nem ért véget minden - de az is lehet, hogy igen, csak még nem tudunk róla. A Fidesz és agitprop-gépezetének minden homályosítási erőfeszítése ellenére annyi biztosan kihámozható a történetekről (például az asztal túloldalán ülő tárgyaló felek közleményeiből), hogy a magyar kormánynak nem annyira az IMF-fel, mint inkább az unióval, az Európai Bizottsággal gyűlt meg a baja. Az is jól érzékelhető, hogy nem "Simor András fizetése", de még csak nem is okvetlenül a bankadó miatti nézetkülönbség vezetett a küldöttek idő előtti távozásához. Nem mintha a bankadó valami nagy ötlet lenne - legjóhiszeműbb értelmezésében is csak arra szolgálhat, hogy ne maga a kormány vessen ki a népre egy speciális fogyasztási adót, hanem valaki helyette, és ezt a valakit aztán jól lehessen a népnek gyűlölni. A bankok a rájuk mért milliárdok jó részét nyilván az ügyfeleiktől szednék be, és mivel a bankoknak sok ügyfelük van, a bankadót sok ember fizeti majd - miközben nem a kormányt szapulja, hanem a bankokat.