A jövő csupa rejtelem

Publicisztika

Orbánt és a Fideszt eddig még euroszkeptikusnak sem lehetett nevezni, euroszkeptikus volt mondjuk Jaroslaw Kaczynski, aki feszt kötekedett az unióval, vagy Václav Klaus, aki még inkább. A Fidesz jól abszolválta a csatlakozási tárgyalások ráeső részét, ellenzékben pedig fakszni nélkül megszavazta a lisszaboni szerződést. Igaz, túl hangosan sosem dicsekedtek ezzel, tehát eurolelkesedőknek sem mondanánk őket - aminek az is az oka lehet, hogy a magyar közvélemény gyanakodva figyeli az uniós vircsaftot, most, hogy az Eurobarometer szerint 4 százalékot nőtt azon honfitársaink száma, akik úgy vélik, jó dolog az uniós tagságunk, sikerült elérnünk a 38-at, ami 11 százalékkal van alatta az uniós átlagnak, ami viszont 2001 óta nem volt ilyen alacsony.

Orbánt és a Fideszt eddig még euroszkeptikusnak sem lehetett nevezni, euroszkeptikus volt mondjuk Jaroslaw Kaczynski, aki feszt kötekedett az unióval, vagy Václav Klaus, aki még inkább. A Fidesz jól abszolválta a csatlakozási tárgyalások ráeső részét, ellenzékben pedig fakszni nélkül megszavazta a lisszaboni szerződést. Igaz, túl hangosan sosem dicsekedtek ezzel, tehát eurolelkesedőknek sem mondanánk őket - aminek az is az oka lehet, hogy a magyar közvélemény gyanakodva figyeli az uniós vircsaftot, most, hogy az Eurobarometer szerint 4 százalékot nőtt azon honfitársaink száma, akik úgy vélik, jó dolog az uniós tagságunk, sikerült elérnünk a 38-at, ami 11 százalékkal van alatta az uniós átlagnak, ami viszont 2001 óta nem volt ilyen alacsony.

A hétfői külügyi fejtágítón elhangzott miniszterelnöki beszéd nem hozott e hozzáállás tekintetében meglepetést. És ez így helyes. De annak a kormányfői mondásnak vajon lehet-e értelme, célja és haszna, miszerint a válság "valójában egy új világrend létrejöttének - Magyarország és Európa számára kedvezőtlen - gazdasági kísérőjelensége", és "a krízis végén a világ nem olyan lesz, mint amilyen előtte volt"? Orbán szerint a hanyatlás végzetszerű: "Nekünk, a keresztény gyökerű nyugati civilizáció gyermekeinek arra kell felkészülnünk, hogy a civilizációnk hozzájárulása a világ teljes gazdasági teljesítményéhez zsugorodni fog a következő időszakban."

Bár e szavak kellőn profetikusak ahhoz, hogy jelentésük megfejthetetlen legyen, az "új világrend" közeles eljövetelét nem vennénk készpénznek. A kérdés, hogy a recesszióból a brutális költekezés amerikai vagy a szigorú fiskális politika európai modellje rángatja ki a világot - netán egyik sem -, még nem dőlt el. De Európának hangyányit jobbak a kilátásai: a jóléti állam alapjait sikerült megőrizni, az euro nem pusztult bele a görög krízisbe, és a szuverén adósságválságokból az unió valódi vezetői hajlamosak azt a következtetést levonni, hogy éppenséggel nagyobb integrációra van szükség. (Ami csak az udvarias megfogalmazása annak, hogy ezentúl mindenkinek a körmére - a költségvetésére - lesz nézve.) Orbán, amikor hétfőn azt mondotta, hogy "a külpolitikai önrendelkezésnek elértük a maximumát", talán e folyamatok üdvös mivoltára gondolt, talán nem, de amikor azt fejtegeti, hogy számunkra az unió a mérvadó partner, akkor másra aligha gondolhat, mint hogy számunkra az unió a mérvadó partner.

Ám az is tény, hogy az összeomlás elkerülése és az eddigi relatíve sikeres válságmenedzselés nem torkollt összeurópai eufóriába. Az sem biztos, hogy a rövid távú problémamegoldás a hoszszú távú bajokon is segít: a lemaradáson a feltörekvő államok támasztotta versenyben, az elöregedésen, a világpolitikai töketlenségen. Hogy mi lesz Európával, a további integrációval, a közös válságkezeléssel, azt a tagországi választók fogják eldönteni: ha ők erre gyanakvóan vagy ellenségesen tekintő pártokat küldenek nemzeti parlamentjükbe, akkor semmi. Márpedig az európai választók uniós lelkesedése kitörőnek épp nem nevezhető. Inkább a nemzetállami visszarendeződés felé tendálnak a dolgok - még akkor is, ha az uniós politikán ezt még nem látni. Az unió a pusztító európai nacionalizmusok megfékezésére jött létre. Ehhez csinált magának egy, a célnak pompásan megfelelő intézményrendszert, és avval kecsegtette az európaiakat, hogy ha szépen, türelmesen bánnak egymással, akkor jólét lesz a részük, hisz a gazdag élethez béke kell. Az unió - a "nyugati gyökerű keresztény civilizáció" - a háború után így érte el nagyszerű sikereit. Ha a nyugati világ hanyatlani kezdene, akkor pont amiatt tenné, mert ezt a posztnacionalista megegyezést a polgárai nagy számban mondják fel: először saját magukban, aztán politikai választásaikban.

S valóban: ma senki nem állíthatja nagy biztonsággal, hogy e szétforgácsolódás nem fog bekövetkezni. A válság, vagy a válság érzete buta dolgokra ragadtathat akár nagyszámú embertömegeket is. Az meg végképp rejtély, hogy az unió állja-e a sarat nemhogy Amerikával, de Kínával, Indiával, meg a többi igyekvővel szemben. De a hanyatlás elkerülhetetlenségéről szóló beszéd a hanyatlást meggátolni biztosan nem, legfeljebb siettetni tudja. Mintha Orbán még nem döntötte volna el, érdemes-e az unió bukására játszani; mintha ez lehetséges megoldás volna. Pedig nem az, nem lehet az - nemcsak neki, senkinek.

Figyelmébe ajánljuk