A jövő csupa rejtelem

Publicisztika

Orbánt és a Fideszt eddig még euroszkeptikusnak sem lehetett nevezni, euroszkeptikus volt mondjuk Jaroslaw Kaczynski, aki feszt kötekedett az unióval, vagy Václav Klaus, aki még inkább. A Fidesz jól abszolválta a csatlakozási tárgyalások ráeső részét, ellenzékben pedig fakszni nélkül megszavazta a lisszaboni szerződést. Igaz, túl hangosan sosem dicsekedtek ezzel, tehát eurolelkesedőknek sem mondanánk őket - aminek az is az oka lehet, hogy a magyar közvélemény gyanakodva figyeli az uniós vircsaftot, most, hogy az Eurobarometer szerint 4 százalékot nőtt azon honfitársaink száma, akik úgy vélik, jó dolog az uniós tagságunk, sikerült elérnünk a 38-at, ami 11 százalékkal van alatta az uniós átlagnak, ami viszont 2001 óta nem volt ilyen alacsony.

Orbánt és a Fideszt eddig még euroszkeptikusnak sem lehetett nevezni, euroszkeptikus volt mondjuk Jaroslaw Kaczynski, aki feszt kötekedett az unióval, vagy Václav Klaus, aki még inkább. A Fidesz jól abszolválta a csatlakozási tárgyalások ráeső részét, ellenzékben pedig fakszni nélkül megszavazta a lisszaboni szerződést. Igaz, túl hangosan sosem dicsekedtek ezzel, tehát eurolelkesedőknek sem mondanánk őket - aminek az is az oka lehet, hogy a magyar közvélemény gyanakodva figyeli az uniós vircsaftot, most, hogy az Eurobarometer szerint 4 százalékot nőtt azon honfitársaink száma, akik úgy vélik, jó dolog az uniós tagságunk, sikerült elérnünk a 38-at, ami 11 százalékkal van alatta az uniós átlagnak, ami viszont 2001 óta nem volt ilyen alacsony.

A hétfői külügyi fejtágítón elhangzott miniszterelnöki beszéd nem hozott e hozzáállás tekintetében meglepetést. És ez így helyes. De annak a kormányfői mondásnak vajon lehet-e értelme, célja és haszna, miszerint a válság "valójában egy új világrend létrejöttének - Magyarország és Európa számára kedvezőtlen - gazdasági kísérőjelensége", és "a krízis végén a világ nem olyan lesz, mint amilyen előtte volt"? Orbán szerint a hanyatlás végzetszerű: "Nekünk, a keresztény gyökerű nyugati civilizáció gyermekeinek arra kell felkészülnünk, hogy a civilizációnk hozzájárulása a világ teljes gazdasági teljesítményéhez zsugorodni fog a következő időszakban."

Bár e szavak kellőn profetikusak ahhoz, hogy jelentésük megfejthetetlen legyen, az "új világrend" közeles eljövetelét nem vennénk készpénznek. A kérdés, hogy a recesszióból a brutális költekezés amerikai vagy a szigorú fiskális politika európai modellje rángatja ki a világot - netán egyik sem -, még nem dőlt el. De Európának hangyányit jobbak a kilátásai: a jóléti állam alapjait sikerült megőrizni, az euro nem pusztult bele a görög krízisbe, és a szuverén adósságválságokból az unió valódi vezetői hajlamosak azt a következtetést levonni, hogy éppenséggel nagyobb integrációra van szükség. (Ami csak az udvarias megfogalmazása annak, hogy ezentúl mindenkinek a körmére - a költségvetésére - lesz nézve.) Orbán, amikor hétfőn azt mondotta, hogy "a külpolitikai önrendelkezésnek elértük a maximumát", talán e folyamatok üdvös mivoltára gondolt, talán nem, de amikor azt fejtegeti, hogy számunkra az unió a mérvadó partner, akkor másra aligha gondolhat, mint hogy számunkra az unió a mérvadó partner.

Ám az is tény, hogy az összeomlás elkerülése és az eddigi relatíve sikeres válságmenedzselés nem torkollt összeurópai eufóriába. Az sem biztos, hogy a rövid távú problémamegoldás a hoszszú távú bajokon is segít: a lemaradáson a feltörekvő államok támasztotta versenyben, az elöregedésen, a világpolitikai töketlenségen. Hogy mi lesz Európával, a további integrációval, a közös válságkezeléssel, azt a tagországi választók fogják eldönteni: ha ők erre gyanakvóan vagy ellenségesen tekintő pártokat küldenek nemzeti parlamentjükbe, akkor semmi. Márpedig az európai választók uniós lelkesedése kitörőnek épp nem nevezhető. Inkább a nemzetállami visszarendeződés felé tendálnak a dolgok - még akkor is, ha az uniós politikán ezt még nem látni. Az unió a pusztító európai nacionalizmusok megfékezésére jött létre. Ehhez csinált magának egy, a célnak pompásan megfelelő intézményrendszert, és avval kecsegtette az európaiakat, hogy ha szépen, türelmesen bánnak egymással, akkor jólét lesz a részük, hisz a gazdag élethez béke kell. Az unió - a "nyugati gyökerű keresztény civilizáció" - a háború után így érte el nagyszerű sikereit. Ha a nyugati világ hanyatlani kezdene, akkor pont amiatt tenné, mert ezt a posztnacionalista megegyezést a polgárai nagy számban mondják fel: először saját magukban, aztán politikai választásaikban.

S valóban: ma senki nem állíthatja nagy biztonsággal, hogy e szétforgácsolódás nem fog bekövetkezni. A válság, vagy a válság érzete buta dolgokra ragadtathat akár nagyszámú embertömegeket is. Az meg végképp rejtély, hogy az unió állja-e a sarat nemhogy Amerikával, de Kínával, Indiával, meg a többi igyekvővel szemben. De a hanyatlás elkerülhetetlenségéről szóló beszéd a hanyatlást meggátolni biztosan nem, legfeljebb siettetni tudja. Mintha Orbán még nem döntötte volna el, érdemes-e az unió bukására játszani; mintha ez lehetséges megoldás volna. Pedig nem az, nem lehet az - nemcsak neki, senkinek.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.