A jövő csupa rejtelem

Publicisztika

Orbánt és a Fideszt eddig még euroszkeptikusnak sem lehetett nevezni, euroszkeptikus volt mondjuk Jaroslaw Kaczynski, aki feszt kötekedett az unióval, vagy Václav Klaus, aki még inkább. A Fidesz jól abszolválta a csatlakozási tárgyalások ráeső részét, ellenzékben pedig fakszni nélkül megszavazta a lisszaboni szerződést. Igaz, túl hangosan sosem dicsekedtek ezzel, tehát eurolelkesedőknek sem mondanánk őket - aminek az is az oka lehet, hogy a magyar közvélemény gyanakodva figyeli az uniós vircsaftot, most, hogy az Eurobarometer szerint 4 százalékot nőtt azon honfitársaink száma, akik úgy vélik, jó dolog az uniós tagságunk, sikerült elérnünk a 38-at, ami 11 százalékkal van alatta az uniós átlagnak, ami viszont 2001 óta nem volt ilyen alacsony.

Orbánt és a Fideszt eddig még euroszkeptikusnak sem lehetett nevezni, euroszkeptikus volt mondjuk Jaroslaw Kaczynski, aki feszt kötekedett az unióval, vagy Václav Klaus, aki még inkább. A Fidesz jól abszolválta a csatlakozási tárgyalások ráeső részét, ellenzékben pedig fakszni nélkül megszavazta a lisszaboni szerződést. Igaz, túl hangosan sosem dicsekedtek ezzel, tehát eurolelkesedőknek sem mondanánk őket - aminek az is az oka lehet, hogy a magyar közvélemény gyanakodva figyeli az uniós vircsaftot, most, hogy az Eurobarometer szerint 4 százalékot nőtt azon honfitársaink száma, akik úgy vélik, jó dolog az uniós tagságunk, sikerült elérnünk a 38-at, ami 11 százalékkal van alatta az uniós átlagnak, ami viszont 2001 óta nem volt ilyen alacsony.

A hétfői külügyi fejtágítón elhangzott miniszterelnöki beszéd nem hozott e hozzáállás tekintetében meglepetést. És ez így helyes. De annak a kormányfői mondásnak vajon lehet-e értelme, célja és haszna, miszerint a válság "valójában egy új világrend létrejöttének - Magyarország és Európa számára kedvezőtlen - gazdasági kísérőjelensége", és "a krízis végén a világ nem olyan lesz, mint amilyen előtte volt"? Orbán szerint a hanyatlás végzetszerű: "Nekünk, a keresztény gyökerű nyugati civilizáció gyermekeinek arra kell felkészülnünk, hogy a civilizációnk hozzájárulása a világ teljes gazdasági teljesítményéhez zsugorodni fog a következő időszakban."

Bár e szavak kellőn profetikusak ahhoz, hogy jelentésük megfejthetetlen legyen, az "új világrend" közeles eljövetelét nem vennénk készpénznek. A kérdés, hogy a recesszióból a brutális költekezés amerikai vagy a szigorú fiskális politika európai modellje rángatja ki a világot - netán egyik sem -, még nem dőlt el. De Európának hangyányit jobbak a kilátásai: a jóléti állam alapjait sikerült megőrizni, az euro nem pusztult bele a görög krízisbe, és a szuverén adósságválságokból az unió valódi vezetői hajlamosak azt a következtetést levonni, hogy éppenséggel nagyobb integrációra van szükség. (Ami csak az udvarias megfogalmazása annak, hogy ezentúl mindenkinek a körmére - a költségvetésére - lesz nézve.) Orbán, amikor hétfőn azt mondotta, hogy "a külpolitikai önrendelkezésnek elértük a maximumát", talán e folyamatok üdvös mivoltára gondolt, talán nem, de amikor azt fejtegeti, hogy számunkra az unió a mérvadó partner, akkor másra aligha gondolhat, mint hogy számunkra az unió a mérvadó partner.

Ám az is tény, hogy az összeomlás elkerülése és az eddigi relatíve sikeres válságmenedzselés nem torkollt összeurópai eufóriába. Az sem biztos, hogy a rövid távú problémamegoldás a hoszszú távú bajokon is segít: a lemaradáson a feltörekvő államok támasztotta versenyben, az elöregedésen, a világpolitikai töketlenségen. Hogy mi lesz Európával, a további integrációval, a közös válságkezeléssel, azt a tagországi választók fogják eldönteni: ha ők erre gyanakvóan vagy ellenségesen tekintő pártokat küldenek nemzeti parlamentjükbe, akkor semmi. Márpedig az európai választók uniós lelkesedése kitörőnek épp nem nevezhető. Inkább a nemzetállami visszarendeződés felé tendálnak a dolgok - még akkor is, ha az uniós politikán ezt még nem látni. Az unió a pusztító európai nacionalizmusok megfékezésére jött létre. Ehhez csinált magának egy, a célnak pompásan megfelelő intézményrendszert, és avval kecsegtette az európaiakat, hogy ha szépen, türelmesen bánnak egymással, akkor jólét lesz a részük, hisz a gazdag élethez béke kell. Az unió - a "nyugati gyökerű keresztény civilizáció" - a háború után így érte el nagyszerű sikereit. Ha a nyugati világ hanyatlani kezdene, akkor pont amiatt tenné, mert ezt a posztnacionalista megegyezést a polgárai nagy számban mondják fel: először saját magukban, aztán politikai választásaikban.

S valóban: ma senki nem állíthatja nagy biztonsággal, hogy e szétforgácsolódás nem fog bekövetkezni. A válság, vagy a válság érzete buta dolgokra ragadtathat akár nagyszámú embertömegeket is. Az meg végképp rejtély, hogy az unió állja-e a sarat nemhogy Amerikával, de Kínával, Indiával, meg a többi igyekvővel szemben. De a hanyatlás elkerülhetetlenségéről szóló beszéd a hanyatlást meggátolni biztosan nem, legfeljebb siettetni tudja. Mintha Orbán még nem döntötte volna el, érdemes-e az unió bukására játszani; mintha ez lehetséges megoldás volna. Pedig nem az, nem lehet az - nemcsak neki, senkinek.

Figyelmébe ajánljuk

Magyar Péter-Orbán Viktor: 2:0

Állítólag kétszer annyian voltak az Andrássy úti Nemzeti Meneten, mint a Kossuth térre érkező Békemeneten, ám legalább ennyire fontos, hogy mit mondtak a vezérszónokok. Magyar Péter miszlikbe vágta Orbán Viktort egyebek mellett azzal, hogy saját szavait hozta fel ellene. Aztán megjött a Ryanair.

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.