Mi történt Magyarországon a választások óta? A "szavazófülkék forradalmát" törvényben szentesítő, s ezzel a "centrális erőteret", a "nemzeti együttműködés rendszerét" megalapozó kormányzásnak vagyunk a tanúi, avagy a kormányzóképesség hiányát, a kormányzásra fölkészületlenséget szimbolikus politizálással, voluntarista hatalomgyakorlással és egész pályás kommunikációs letámadással elfedni igyekvő országlásnak, ami az országnak rövid idő alatt is százmilliárdos károkat okozott? A győztes megszünteti vagy stabilizálja a jogállamot?
Az Országgyűlés honlapja szerint a május 14-i alakuló ülés óta 56 törvényt és törvénymódosítást fogadott el az új parlament. Ezek közül a legtöbb szó a bankadóról esett, jóllehet hosszú távon a bankadó nem sok vizet zavar - eleve tűzoltásra szánták (ameddig csak lehet, a kormány kerülni akarja a konfliktusokat szélesebb társadalmi csoportokkal, viszont a költségvetési hiány tartásához valahonnan komoly bevételek is kellenek), s kockázatai és esetleges negatív hatásai is (a növekedési áldozat, a drága forint, a banki ügyfelekre hárított többletteher, a megnehezedő hitelfelvétel) belátható ideig maradnak csak velünk.
A demokratikus közélet minőségét azok az intézkedések rombolhatják a leginkább, s az ország sorsát azok ronthatják hosszú távon is, amelyek jól láthatóan a kormánypárt leválthatatlanságát igyekeznek a törvények erejével szavatolni. Ilyen a magyar állampolgárság letelepedés nélküli megadása (amit nagy egyetértésben szavazott meg az Országgyűlés); ilyen az országgyűlési és önkormányzati képviselők létszámának a csökkentése (ami úgymond régi, jogos igényeket kívánt kielégíteni); s ilyenek azok a törvények, amelyek a pillanatnyi parlamenti erőviszonyokat kötöttségek nélkül kiterjeszthetővé teszik az intézményrendszer egészére - az indoklási kötelezettség eltörlése a kormánytisztviselők elbocsátásakor, illetve az Alkotmánybíróság (AB), az Országos Választási Bizottság (OVB) tagjainak a jelölése.
Ezekről az ügyekről, törvénybe foglalásuk lehetséges veszélyeiről a köztérben alig zajlott disputa, elsősorban a feszített törvényhozási tempó miatt. Részben ez volt a gyorsított menet oka: ha a szokott ütemben dolgozik az Országgyűlés, mind az ellenzéki, mind a politikán kívülről érkező kifogásoknak, ellenvéleményeknek nagyobb tere (egyáltalán: tere) lett volna. Hiszen a letelepedés nélküli állampolgársággal szemben nem csak demagóg "kenyérféltő" szempontok fogalmazhatók meg, ahogyan azt a Fidesz és a vele szövetséges közvélemény-formálók minduntalan sulykolják. (Hogy mennyire nem, ahhoz elegendő például Németh Zsolt akkori fideszes külügyi államtitkár 2000-2002-es nyilatkozatait visszaidézni.) Hogy mást ne mondjunk, a magyarkérdés újranyitásának messze nem a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának kudarcos júniusi választási szereplése a legkínosabb következménye. Hanem az, hogy a bajkeverésen és a nacionalista hőzöngésen túl semmi másra nem jó, idejétmúlt politikai követeléseknek nyitott utat; és a belpolitika szereplőinek ismeretében egyszerűen elkerülhetetlen, hogy akár már a következő választások kampánytémája legyen a szomszédos országokban élő magyar állampolgárok szavazati joga; és miután ez meglesz, e követelést újabbak váltsák föl a nekik való megfelelni akarás (és a minél jobb választási eredmény) érdekében. Hogy mik lesznek e követelések, annak kitalálásához túl nagy fantázia nem kell - mint ahogyan ahhoz sem, hogy mindezek milyen következményekkel járnak bel- és külföldön.
Ennél is nagyobb súlyú döntések voltak a választási rendszert átszabó, a minden korábbi (akár fideszes) elképzelésnek ellentmondó alkotmány- és törvénymódosítások. Ezek a többségi és arányos elv kombinációján alapuló választási rendszert a többségi szisztéma irányába tolták el az önkormányzati választások szabályainak felülírásakor. Ebben kétségkívül benne van a saját erejétől megmámorosodott parlamenti többség rövid távú esélylesése: pedig abból, hogy most várhatóan (majdnem) mindent visznek, korántsem következik az, hogy mindig mindent visznek majd. Ám hogy ennél többről van szó, arra a választókörzet-határok tendenciózus újrarajzolása figyelmeztet: az elmúlt időszakban több nagyvárosban is fölmerült, hogy jellemzően baloldali dominanciájú körzeteket bontottak meg. Ez pedig nem sok jót sejtet az országgyűlési választásokra nézve sem; a közhiedelemmel ellentétben ugyanis az általános választások szabályait még nem véglegesítették, hanem - a gombhoz varrva a kabátot - csak rögzítették a keretszámokat (legfeljebb 200 plusz 13 nemzetiségi képviselő), s utóbb ehhez passzintják majd az egyéni választókörzetek átalakítását. Vélhetően a kormányzati ciklus második felében, amikor is majd a legfrissebb adatok ismeretében indulhat a választási földrajzozás. És mivel az egyéni képviselők számát majd felére apasztaná a kormánytöbbség (az eddigi 176 helyett 90-re), az új választókerületek kialakítására felettébb nagy lesz a mozgástér. A mostani önkormányzati tapasztalatok és a módosítás iránya egyaránt a gerrymandering - vagyis a választókerületek politikai szempontú megváltoztatásának - szándékára utalnak. (Ez része a magyar jobboldali hagyománynak: a két világháború között a kormányzó párt például így tudta meggátolni a szélsőjobboldal előretörését, illetve a szociáldemokraták eredményesebb szereplését.)
Mivel a jelenlegi körzethatárokat egy 1990 elejei minisztertanácsi rendelet szabályozza, elvileg bármelyik korábbi kormány nekiláthatott volna a neki kedvező rajzolgatáshoz. A gyakorlatban viszont ez lehetetlen volt, mivel az Alkotmánybíróság korábbi vonatkozó határozatában világosan kimondta, hogy azonnal megsemmisít minden ilyen jellegű kormányzati próbálkozást (és gerrymandering csakis kormányzati pozícióból űzhető).
De vajon a Fidesz által befolyásolt, alakított AB is megteszi majd ezt? Aligha. És a Fidesz kinevezte OVB vajon ellenáll majd a politikai nyomásnak egy-egy vitatott választási kifogásnál - mint ahogyan például ellenállt 2002-ben, a vesztes jobboldal forszírozta töredékszavazatos hecckampány, vagy később az alkotmányellenes "szociális" népszavazás kérdéseinek a tárgyalása idején? Schmitt Pál, amikor értesült államfői kinevezéséről, legelőször is azt szögezte le, hogy nem kíván a kormányzati elképzelések kerékkötője lenni. Egyelőre semmi nem utal arra, hogy az elkövetkező években ne e mondat legyen a főtisztviselői krédó lényege - nem mindegy tehát, hogy ki kerül olyan pozíciókba, amelyeket eredetileg vagy a kormányzati törekvések ellensúlyaként hoztak létre, vagy azért, hogy e posztok betöltői a demokratikus közélet - például legfontosabb intézménye, a szabad és titkos választások - szabályainak betartása fölött őrködjenek.
A kétharmad eddigi országgyűlési döntései mindenekelőtt azt tükrözik, hogy Orbán Viktor máig nem emésztette meg 2002-es bukását. Személyi döntései is azt sugallják, hogy ugyanott kívánja folytatni, ahol nyolc éve abbahagyta, de mindenekelőtt azt igyekszik biztosítani, hogy a 2002-eshez hasonló üzemzavar 2014-ben ne fordulhasson elő. (A 2006-os kudarc más ügy: akkor vitathatatlanul nagyon megverték - az ország elmúlt négy éve részben az emiatti bosszúhadjáratára ment rá.) Ahogyan mindig nevetségesnek tartottuk azt a jobboldali klisét, miszerint baloldali és liberális politikusok úgymond előre megfontolt szándékkal sanyargatnák, üldöznék stb. a magyarságot, úgy most sem hisszük azt, hogy Orbánnak kész menetrendje lenne a magyar jogállam fölszámolására. Ám eddigi intézkedései sokkal inkább magukban hordozzák a demokratikus intézményrendszer végzetes romlásának a lehetőségét, mint bármi az elmúlt húsz évben.
