Az idei ünnep legszebb momentuma az volt, amikor a királyi televízió a könyvtárszobájában kereste fel Nemeskürty Istvánt, hogy hogyan is volt az, amikor a Ludovika padjait koptatta, s kiverte a díszlépést? Jött a riporter az ünnepekre belőtt, ájtatosra halkított hangján (amit az elmúlt harminc év összes ünnepein használt), és faggatta a hadastyánt, hogy milyen volt, jó volt akkoriban?
A veterán, ennek az egész árvalányhajas, kacagányos vircsaftnak, ami ma itt ünneplés néven folyik, a legfőbb szellemi atyja megindultan tett vallomást, hogy bizony jó volt a Ludovikán, s történészi kutakodásai szerint magával Mária Ludovikával is minden nagyon rendben volt. Jól is nézett ki, s nagyon bírta, ha fess huszártisztek mászkálnak körülötte - s csippentett a szemével. Vágják, mit mondott? Hogy elég jó nő volt ez a Ludovika? És imádott (Habsburg-)házon kívül pasizni? Miért nem nevezte mindjárt rüfkének is?
Látszólag piszlicsáré ügy ez az egész, egy embernek nem volt gyerekszobája, nota bene a fene kitűnő Ludovikán sem verték belé rendesen, hogyan kell egy nőről - pláne nyilvánosság előtt - beszélni. És akkor mi van? Szűk keresztmetszetnek látszik ez ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le belőle. Első látásra, talán.
De ne felejtsük, Nemeskürty már Havas Henrik előtt is e nemzet "tanár ura" volt. Már az első Orbán-kormány nemzeti és hagyománybéli ügyekben orákulumként kezelt megmondóembere, hogy mást ne mondjunk, 1998-tól a millenniumi ünnepségek kormánybiztosi rangú szervezője és főfőnöke. Avítt, ásatag, rég elpállott gesztusok fő propagátora, a koronaúsztató. S ebbe a képbe már nehézség nélkül illeszthető az előbbi, finoman szólva is patriarchális világlátás. Aminek következményeként például a 20-án felavatott katonatisztek talpig kardban szerencsétlenkedtek a Hősök terén, és "ősi magyar szokás szerint" tették magukat már pályájuk kezdetén nevetségessé; mint statiszták egy vidéki Monty Python-műsorban. Ha ő találta ki, ő volt, ha nem, akkor egy hű utánzója, követője vezette elő ezt a Horthy-korszakra hajazó szájalást, fenn az ernyő, nincsen kas tempót, ezt a köztéri cirkuszolást az állam ünnepén (aminek epizódjait lapunk beltestében még felidézzük). Természetesen kormányzati szintű jóváhagyás kíséretében.
Ám, hogy mindez csak annyit jelent-e a jövőre nézvést, hogy eztán (úgy négy esztendeig) évente kétszer-háromszor sohasem volt dicsőségekről keltett hazug híreszteléseken nosztalgiázva töltenek el állami vezetőink valaha mindenkinek fontos ünnepeket, s meg sem áll a körmenet, arról nem vagyunk teljesen meggyőződve. Mert az a kormány, amelyik elvi, eszmei alapvetéseinek lefektetését, ünnepeinek üzenetét egy olyan egzisztenciára bízza, aki mindössze annyira emlékszik fordulatokban gazdag tudósi életéből, hogy a Ludovikán megtanították neki, hogy a kardot bal oldalra kell felkötni, de azt már nem tudja felidézni, hogyan szólalunk meg egy nőről, nos, az a kormány aligha áll szilárd alapokon. Ilyenformán nem is várható túl sok tőle.
