Inkább a kötcsei beszédet kéne kifüggeszteni a közhivatalok falára, mivel a magyarázatra szomjazó elme e beszédből értesülhet afelől, hogy mik az Orbán-rendszer ideológiai pillérei. Két kulcsfogalma a centrális erőtér, meg a létezés magyar minősége. A centrális erőtéren kisarjadt politikai felépítményről, melynek a funkciója az, hogy parlamenti meg jogállami díszletek közt is képes legyen a centrumban keletkező erők összegződését, kisülését, a központ központjának akaratát végigfuttatni az államirányítás idegrendszerén, már eleget írtunk, lássuk most a "létezés magyar minőségét".
Most épp a francia metrógyártó cégnek mutat ajtót - hogy pontosan ki, az nem teljesen világos, formálisan a fővárosi közgyűlés, de mögötte már a kormány hatalmas árnyéka sejlik fel. A pécsi vízmű ugyancsak francia tulajdonosa már korábban bebukott, ha emlékszünk rá. És az csak a kezdet volt; a külföldi kézben lévő regionális vízművek most jönnek csak. A vegzálásra felkészül az új csepeli szennyvíztisztító (részben) francia üzemeltetője is: túl sokat, 28 forintot kér a szar köbméteréért; pucolja meg 20-ból. A multinacionális áruházláncok is erőteljesen birizgálva vannak, a legújabb, hogy szemétre épültek, a környezetvédelmi államtitkárság most arra készül, hogy lefúrjon az alapok alá, és ha veszélyes hulladékot talál, nyilván bontani kell majd. A ferihegyi repteret üzemeltető (túlnyomórészt) német cégre dettó vészterhes napok várnak. A helyzetet csak látszólag nehezíti, hogy sok esetben korábban megkötött, érvényes szerződések állnak fenn e vállalatok és az állam vagy egy-egy önkormányzat között, vagy hogy tevékenységüket mindenkire egyformán érvényes jogszabályok szerint végzik. A kreatív jogalkalmazás számos lehetőséget kínál a szutyongatásukra, amint azt legjobban az (ugyancsak multinacionális) bankok és biztosítók esetében láttuk. Meg azt is látjuk, hogy ez a politika hallatlanul népszerű, hovatovább feledtetni képes minden balfogást, rendezetlenséget, 120 milliárdos költségvetési elvonást. A Jobbik csak lohol utána, de a másik két ellenzéki párt is legfeljebb az orra alatt dörmög valamit - ők is érzékelik, hogy amivel nem lehet, avval nem is érdemes szembemenni.
Mindebből ugyanakkor hiba lenne azt a következtetést levonni, hogy Orbánnak a kapitalizmussal per se lenne baja - politikájának államközpontú jellege e tekintetben nem szabad, hogy megtévesszen bárkit. Még akkor sem, ha a kísérőszöveg sokszor összecseng a nyugati baloldal rendszerkritikus, globalizációellenes részének dörgedelmeivel. (Nota bene: ez a félreértés a Fidesz és az LMP, vagy az LMP egy irányzata közti rokonszenvnek a mélyebb - a szocpárt megvetésénél is mélyebb - alapja.)
Hisz Orbán a gazdagok meg az "extraprofit" elleni népi indulatoknak nem valamiféle - avíttas kifejezéssel - osztályszempontok szerint ad értelmezési keretet, hanem átetnicizálja őket. Nem a tőke ellen folytat osztály-, hanem a külföldi "kizsákmányolók" (és hazai csatlósaik, a velük ilyen-olyan privatizációs és egyéb szerződéseket kötő árulók) ellen nemzeti felszabadító harcot. És meglehet, némely külföldi nagyvállalat valóban csalárd módon jutott előnyökhöz. De a lényeg akkor sem ez. Hiszen ha egyes magáncégek monopolhelyzetével vagy árképzésével lenne baja a kormánynak, akkor a versenyt erősítené és szavatolná, vagy a munkavállalókat védené a világban megszokott és bevált módokon. De nem azt teszi.
"Valójában a kormányzás célja és feladata (...) annak biztosítása, hogy a nagybetűs Magyarország kisbetűvel és két szóban írva: magyar ország maradjon." Mintha ebben a "magyar országban" magyar ember nem dolgoztathatna másik magyar embert éhbérért, mintha magyar ember a másik magyar embernek ingyen kölcsönözne pénzt, mintha magyar ember magyar embernek magyar áruért árrést nem is számítana fel. Mintha a kapitalizmus humanizálásának - melybe a nyugati társadalmak oly sok időt, küzdelmet, energiát és szellemi erőfeszítést öltek - hosszú és fáradságos aprómunkáját az etnikai szolidaritás, a nemzeti közösséghez való tartozás ki tudná váltani. Ezért ígérte a kormányfő még ellenzékben, hogy meggátolja a külföldiek földtulajdonszerzését Magyarországon, ezért igyekszik állami segélyekkel a nemzeti kis- és nagytőkést megteremteni. Ezért van az, hogy talán nem is bánná, ha a külföldi multinacionális pénzintézetek odébbállnának, és a gazdaságból hiányzó tőkét a vidéki takarékszövetkezetek dobnák össze; vagy ha az üzletláncok (és mindegy, hogy élelmiszert vagy gyógyszert árultak) kiseprűzése után Kert-Magyarország árut árura csereberélő, ám boldog magyarok tömegétől zsibongana.
E nemzeti utópia, meglehet, képes afféle lelki vigaszt nyújtani minden kudarcért. (Hisz csak kudarc ért minket az elmúlt húsz évben, nemde?) Gyakorlati érvénye azonban korlátos. És nem csak az a baj vele, hogy van egy ronda, gyanakvó, nacionalista, sötét oldala is. Ez az ország, ha megfeszül se megy semmire egyedül - se tőkéje, se elég tudása nincs a fölemelkedéshez. Amennyire kikászálódott a szegénységből, azt a Nyugattal, az unióval folytatott, kölcsönösen előnyös interakcióknak, meg a know-how kreatív átvételének köszönheti. A nyitottságának. A harmadik út az unió harmadosztályába vezet - onnan fogjuk nézni Bulgária távolodó hátát.
